Már az ajtóban álltam, amikor egy kéz visszafordított a vállamnál fogva. Alice bosszúsan nézett rám és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki hibát követett el, vagy készül elkövetni, csak azt nem tudja mit. Némán vártam valamiféle fejmosást. De ő egy szót se szólt, hangtalanul fintorogva nézett velem farkasszemet.
- Alice, mi a...? – kérdeztem.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? - hangja olyan sértődött volt, amilyennek még életemben nem hallottam. Vagyis inkább ittlétem alatt. De nem értettem. Mi a baja? Emmettet féltené?
- Nem fogom bántani – mondtam.
- Ahhhh! – horkant fel - Nem erről van szó – beszélte, kezeivel magasra legyintve.
Értetlenül pislogtam márvány arcába. Egy másodpernyi néma csönd következett, majd egy hisztisnek tűnő ciccentés, után a testemre mutatott. Magamra pillantottam és az első meglepetés után bűnbánóan elmosolyodtam. Lenge nyári ruhám nem éppen arra való, hogy újdonsült bátyámat birkózzam le benne.
Mikor látta, hogy tudatosult bennem a malőr, karon ragadott és Rosalie társaságában felráncigált az emeletre.
Edward régi szobája valahogy, még mindig nem tűnt az én kis zugomnak. Sokkal inkább valami elvetemült luxuslady lakosztályának.
Rosalie gyengéd lökéssel tessékelt be a gardróbba, amely feketelyukként szippantotta be az előttem suhanó Alicet. Szinte vártam valami hangos szörcsenést, amikor eltűnt az ajtó mögött, mint amikor a spagetti tűnik el az utolsó szívásnál az emberek szájában. De ő a lehető legnagyobb csendben veszett a szemem elől a semmibe. Vagyis a gardróbba.
Számomra eddig ismeretlen fiókok mélyéről, soha nem látott dobozokban kerültek elő Alice keze nyomán a sportosabb cuccaim. Jó lett volna tudni, hogy egyáltalán vannak. Még egyszer át kell kutatnom ezt a helyet.
Egy sötétkék nadrág és egy fehér póló landolt a kezemben, míg Rosaliéban valamilyen márkás sportcipő. Szélvészként öltöztem át mialatt Alice takaros copfba, fogta hullámzó hajzuhatagom.
De a figyelmemet nem kerülték el Rosalie méregető pillantásai. Utolsó mozzanatként belemanővereztem hófehér lábaimat cipőimbe. Vetettem egy kósza pillantást az egyik szemben álló tükörre, amiből egy sápadt félvámpír pislogott rám.
Egy perccel később már Emmettel álltam szemben a simogató esőben, az egész család gyűrűjében. Testünkről halk koppanással ugrottak tovább az esőcseppek, amikor végre tényleg esni kezdett. Vetettem egy pillantást Sethre, remélve, hogy nem veszi észre a szememben a félelmet. Tudom, hogy lehetetlen, de félmeztelenül álldogálni az esőben, nem éppen a legbiztosabb környezet. Nem akarom, hogy megfázzon. Vajon meg tudnak fázni a farkasok? NEM AKAROM, HOGY BÁRMI BAJA ESSEN.
Emmett már elvetemülten vigyorogva mozgatta izmait, amikor egy ismeretlen szag csapta meg az orromat. A testem azonnal megfeszült. Idegen farkas szagát hozta a szél. A többiek nem tűntek izgatottnak. Mindannyian a jövevény felé fordultak. A teste ugyanolyan gyönyörű színekben játszott, mint Sethé, alakra karcsú volt, a mozgása kecses, a haja gyönyörűen csillogott. Bőrét vékony vízpermet tette fényessé. Befészkelte a bensőmbe magát valami furcsa érzés. Rágott és feszített, égetett és viszketett. Féltékeny voltam rá. A nő káprázatos volt.
Sethre pillantottam. Ismeri őt? Hát persze, hogy ismeri. Már a gondolattól, hogy ismerték egymást ezelőtt feszített és szúrt a mellkasom. Egy női vérfarkas.
Úgy nézett végig rajtam, ahogy ember még soha. Olyan közönyösen, de mégis valamiféle undorral a szemében, amit nem értettem. Nem tettem ellene semmit. Vagy pusztán az, hogy félig vámpír vagyok elég ahhoz, hogy előítéletekkel viseltessen irányomban?
- Te lennél az új vérszopó? – kérdezte felém fordulva, megvetéssel szemeiben.
- Leah állj le...- kezdte Jake.
- Uhhh. Bocsi- válaszolta gúnyosan forgatva a szemét.
- Szóval te lennél Leah? - kérdeztem csípőre tett kézzel, olyan lenézéssel végigmérve, amennyivel csak bírtam, a nevét különös hangsúllyal ejtve, mintha öklendezni kezdenék már a gondolattól is, hogy a számra kell vennem.
Válaszul úgy meredt rám, mintha egy pillantásával is meg tudna ölni. Ha nem lennék túlontúl büszke, lehet, hogy gyorsan megvizsgáltam volna, hogy nem kezdtem-e el valahol füstölögni, vagy meg van-e még minden végtagom. De álltam a pillantását.
És akkor egyszer csak, hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés, apró jelzés nélkül, elmosolyodtam. Nem tudtam mi ütött belém. De én csak mosolyogtam. Hamar vigyorogni kezdtem, amikor megláttam mennyire, meglepődik. Vicces arckifejezést öltött.
- Ez a vérszopó a Dawn névre hallgat - mondtam és mintegy békejobbként nyújtottam felé a kezem. Nem tudom, hogy csak a megrökönyödés, vagy valami egészen más okból kifolyólag de viszonozta a gesztust, bár a tekintete még mindig nem volt nyugodtnak nevezhető.
- Mit keresel itt Leah? - kérdezte Jacob, látszólag ügyet sem vetve az előzőekre.
- Idegen vámpír nyomait találtam a szokásos járőrözésem közben – felelte.
- Igen, gondolom Dawnét – válaszolta Jacob.
- Nem. Az a szag másabb volt. Öregebb. Porosabb. Felkavaróbb – tette hozzá, amire Jacob arcizmai megfeszültek.
- Ez mikor történt? – kérdezett az alfa.
- Alig egy órája – felelte a lány.
- Nem hiszem, hogy aggódnotok kellene emiatt. Persze figyelni fogunk az elkövetkező pár napban, de alapvetően nem jelent semmit. Valószínűleg csak a kíváncsiság hajtotta - Edward ezt egyenesen Jacobnak címezte, Leah-ra ügyet sem vetve.
- Folytassátok a szokásos járőrözést, de fokozott figyelemmel – utasította az alfa őket. Jacob hangja furcsán nyugodt és erős volt. Parancsoló. Egészen felnőtt és komoly. Egyszóval cseppet sem Jacobos.
Nem tudtam mi zavar jobban, az hogy Leah leírásából kinek a jelenlétére gyanakodtam, vagy maga Leah. Szinte biztos voltam benne, hogy különleges szál fűzi őt és Sethet össze, csak azt nem tudtam milyen természetű ez a szál. Olyan ideg volt bennem, amit azonnal le kellett vezetnem. Emmett egyetlen pillantásomra kaján vigyorral válaszolt.
- Most nagyon elverlek hugi – nevetett fel ördögien, ami mosolyt csalt a jelenlévők arcára.
- Én is pont ugyanezt akartam mondani – elértem, amit akartam. Emmett tüzes szemmel mélyről jövően kacagott.
- Hölgyeim és Uraim! Tegyék meg tétjeiket! - lobogtatott meg egy jegyzettömböt a füle mögé tolt ceruzával Alice.
- Ez érdekesnek ígérkezik - bökte oldalba Leah Sethet.
Hogy merészel hozzáérni?! Azonnal fellángolt bennem a féltékenység. Emmett pedig, azonnal nekem esett és én olyat sóztam a bordájára, amekkorát csak tudtam, Leah fejét képzelve a helyére. A mellkasomat szorító érzés azonnal engedni kezdett. Még pár ütés neki és nekem és nyugodtabb leszek, mint eddig valaha.
Emmett nem adta jelét, hogy különösebben megérezte volna az ütésem, egy pillanatra abbahagyta a támadást, de utána minden hezitálás nélkül folytatta. Az ökle rettenetes erővel csépelte - szerencsémre a levegőt - amit én csak balerinákat megszégyenítő hajlékonysággal tudtam elkerülni. Sikerült a háta mögé kerülnöm egy rosszul célzott ütése után, mikor is a poén kedvéért fenéken billentettem, amit ha jól hallottam Jake és Jazz kitörő nevetéssel fogadott. Kíváncsiságból Sethre pillantottam, aki úgy tűnt cseppet sem értékeli a csínyemet. Emmett azonban kihasználva a figyelmetlenségemet megfogott és teljes erejéből elhajított az erdő felé. Néhány pillanatig hangtalanul repültem a semmi felé, fel sem fogva mi történik, amikor fejjel lefelé háttal telibe kaptam egy hatalmas fenyőfát, ami recsegve adott hangot ellenérzéseinek az ilyesfajta behatásokat illetően.
Hátam sajgott pár másodperc erejéig, aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve felmásztam az első ágig, és onnan rúgtam el magam a győzelmi mámorban úszó bátyám felé. Hosszú métereken keresztül szántottuk fel magunk alatt a talajt, mindenünket beborítva sárral. Ismét Seth arcára kellett pillantanom, de erre nem számítottam. Elszörnyülködve nézett végig rajtunk. Ennyire gyerekesnek találna? Ennyire taszítanám?
Az esőfüggöny lassan teljesen áttetszővé vált, és mindennek friss, nedves illatot kölcsönzött. A szél ugyan enyhülni kezdett, de semmi jelét nem láttam, annak, hogy valaha is abba akarná hagyni táncát, a növényekkel és hajunk tincseivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése