Új blog!

Szia mindenkinek! 

KATT IDE, HOGY A BLOGHOZ JUSS!

Carly és én, azaz Szozsa914 összedugtuk a buksinkat és megszületett egy történet. Egy történet, amit nektek írtunk. Ti értetek hoztunk létre. Egy történet, ami a Cullenek hihetetlen, szívszorongatóan romantikus, elviselhetetlenül izgalmas és örökérvényű legendájának a folytatása. Egyetlen, igazán aprónyi változtatással. Ami, teljesen megkérdőjelezi az olvasók elméjében megszületett Twilight Saga folytatást. Most, utólagos engedelmetekkel nem részleteznénk, hogy mit is módosítottunk benne, hisz akkor kevésbé lenne érdekes az első fejezet csattanója.

Szóval, reméljük, hogy sikere lesz, hogy tetszeni fog nektek, és rendszeresen olvasni és kommentelni fogjátok a rengetek munkával elkészített fejezeteinket. A történetet két szemszögből olvashatjátok majd, az egyik Carly lesz, a másik, pedig nagy meglepetésetekre én.

Egy szó mint száz, arra kérünk benneteket így, még most a legelején, hogy egy aprónyit könnyítsétek meg a dolgunkat és hozzászólva a fejezetekhez meséljétek el a véleményeiteket, akár egy szóval, akár kisregénnyel.

Előre is köszönjük ezt a segítséget! Jó olvasást, az első fejezethez, amit már megtalálhattok a blogon!

Üdvözlettel a blog szerkesztői: Carly és Zsani, alias Szozsa914

Folytatás!

Halihó emberek! :)
Ha van, aki már elolvasta az első részt, azaz a Silver Moon - Ezüst Hold-at, akkor katt a linkre és akkor megtalálhatjátok a második könyvet, azaz a Gold Moon - Arany Hold-at.

Katt ide! Ha a Gold Moon oldalára akarsz jutni :)

Köszönök mindent!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!

Mindenki engem bámult, ahogy behódolva figyeltem Caius önelégült mosolyát. Cullenék próbáltak olyan arcot vágni, mintha minden rendben lenne. Ahogy végig pillantottam a Volturi vezetőin, felfedeztem szemeikben a hátsó szándék gyökereit. Aro mosolyogva pásztázott végig rajtunk, Marcus unott arccal meredt maga elé, még Caius állta undorodó pillantásaim hadát.
A szél dühösen és vadul söpört el mindent, ami az útjába került. Az eget még mindig vastag és sötét felhők ostromolták, melyeknek hideg könnyei szorgalmasan hullottak márvány keménységű bőrünkre.
- Carlisle, barátom! Sajnálom, hogy ismét ilyen helyzetben kellett találkoznunk – felelte Aro, megbánással a családfő felé.
- Nos, mivel bizalmatlanságot igazolod, azzal, hogy nagyobb létszámú csoporttal jelentél meg, így azt gondolom, hogy felesleges bocsánatot kérned Aro – válaszolta kemény hangon.
- Nem, barátom ez nem így van. Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer bebizonyíthatom bizalmam feléd – beszélte. Carlisle csupán bólintással válaszolt. Ajkai egyetlen vonallá préselődött, ahogy rápillantott régmúlt barátjára.
- Itt az idő távozni bátyáim! – vetette fel Marcus kelletlenül.
- Igen talán igazad van! – felelte ismét a vezető. Még egy pillantást vetettem Caius-ra. A szívem is bele sajdult gonosz és utálatos tekintetembe.
- Akkor barátaim, remélem még találkozunk – felelte Aro, mézes mázos hangon, majd felém fordult - mi pedig kedves Dawn holnap hamarosan látjuk egymást – bólintottam válaszul.
- Barátaim! Bízom benne, hogy nem feledtétek el, hogy ezen a területen mi nem vadászunk emberre – sóhajtotta a családfő.
- Igen, barátom – válaszolt fölényesen Aro. A csoport a vezetőkkel együtt megfordult, majd először lassú emberi léptekkel, majd pedig már vámpír gyorsasággal távoztak.
Anyu és apu közelebb léptek hozzám. Kezeiket vállamra helyezték.
Furának és elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra itt vannak velem. Vajon miért jöttek vissza? Minek kellek ennyi év után nekik?
Össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit.
- Akkor, azt hiszem, talán menjünk be – beszélte Carlisle, s közben egyik kezével a házra mutatott.
Lehajtott fejjel lépkedtem a nedves talajon egészen a bejárai ajtóig. Néha Alice-re pillantottam, aki még mindig kerülte szemeink találkozását. Nem tudtam mi tévő legyek. Fogalmam sem volt, hogyan lehet kezelni az efféle különös és meglepő eseményeket. Szemeimmel az erdő sötét árnyékait pásztáztam, néhány percnek ugyan el kellett telnie mire megtaláltam Seth-et. Hatalmas léptekkel közeledett felém. Arcán láttam a szenvedést.
Felé rohantam, majd forró karjai közé vetettem magam.
- Sajnálom – suttogtam mellkasába.
- Csss, nem kell beszélned – mondta halkan. Egyik kezével lágyan simogatni kezdte nedves hajam. Fentebb vonta államat, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra. Ebben a pillanatban csak ő számított, elfelejtettem minden meglévő problémámat. Lágyan szorítottam magamhoz, ahogy száját az enyémre tapasztotta.
- Dawn! – szólalt meg a hang az ajtó irányából. Seth morgott egyet, majd suttogni kezdte.
- Este találkozunk? – kérdezte. Válaszul bólintottam, majd hátra fordultam a hang irányába.
- Gyere! – felelte Drake játszott szeretettel a hangjában.
- Megyek – feleltem kelletlenül. Fejemet lehajtottam, majd lépkedni kezdtem a ház felé. Hallottam farkasom lépteit az erdő vizes talaján.
Beléptem a házba, majd leültem a többiek mellé. Drake végig követett, de nem néztem rá. Nem tudtam mit is kellene mondanom. Képtelen voltam jó pofizni mindenkivel. Hirtelen elhatározásból felpattantam az kanapéról, majd megszólaltam.
- Felmegyek csomagolni – suttogtam magam elé, vigyázva arra, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Helyes – válaszolta apu, majd elmosolyodva közelebb vont magához.
- Hiányoztál kicsim, sajnálok mindent – felelte, majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- Te is nekem – válaszoltam hangtalanul.
Kifejtettem magam öleléséből, majd felsiettem a szobámba. Levetettem magam az ágyra. Emlékek, s gondolatok hada kezdte ostromolni agyam.
Eszembe jutott, Alice boldogságtól ragyogó arca, ahogy Emmett megölelt, miután hazajöttem és huginak szólított. Amikor Esme és Carlisle mosolyogva fogadtak be családjukba, amikor Nessie-vel várat építettünk La Push-ban. Kedvtelenül lépkedtem a szekrényemhez. Vontatott mozdulatokkal kezdtem szedelőzködni. Hátrafordultam, ahogy valaki halkan kopogni kezdett az ajtómon.
- Igen? – ejtettem ki a szavakat boldogtalanul. Alice jött, arcán még mindig láttam a kínt, amit legbelül átélt. Halkan közelebb sétált hozzám, majd magához vont. Apró testével édesen markolta vállaimat.
- Nem hittem volna – mondtam.
- Én tudtam.
- Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekünk – felelte.
- Tudom.
Hangomban ismét megszólalt a lemondás halk dallama. Sajnálom, hogy itt kell hagynom őket. Annyi boldog pillanatot kaptam tőlük.
Elengedett. Némán az asztalhoz sétált, kezébe vett egy tollat, majd tökéletes vonalakkal írni kezdett, majd kezembe nyomta a papírt.
Most nem tehetünk semmit, el kell menned velük. Ha bármi baj van, Londonban találkozunk.
Bólintottam.
- Szeretlek – szólalt meg ismét halk dallamos hangon.
- Én is – feleltem, majd a kezemben lévő fecnit a zsebembe csúsztattam.
- Most megyek.
- Rendben – beszéltem.
Egy mosolyt küldött felém, majd megfordulva elhagyta a szobát. Az ajtó nyitva maradt, majd Drake sétált be rajta.
- Szia! – mondta jót derülve reakciómon.
- Hello – sóhajtottam felé.
- Nem gondoltam volna, hogy egy kutyával jársz – beszélte cinikusan.
- Tudod Drake, ez igazán sértő, hisz ha úgy vesszük bennem is vagy kutya vér – a kutya szót erősen megnyomtam.
- De te más vagy – érvelt.
- Jajj, ne kezd – feleltem.
- Mit ne kezdjek?
- Hát ezt az egész „ujjaim köré csavarlak a mézes mázos hangommal és úriemberi viselkedésemmel” dolgot – mondtam.
- Én nem teszek ilyesmit – beszélte fennhangon, majd kisimítva öltönyét, majd leült az ágy szélére – Tudod Dawn olyan más volt nélküled az élet Volterrában – próbálkozott a társalgással.
- Gondolom – vágtam egy fintort felé, s közben folytattam a pakolászást.
- Pedig ez így van – helyeselt.
- Biztos nem volt olyan, aki ment volna utánad. Igaz? – elmosolyodtam a gondolatra, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. Milyen kis butus voltam. Egy kislány.
- Nem erről szó sincs – egy csöpögős féloldalas mosoly jelent meg ajkain – Te hiányoztál!
- Szerintem ezt most fejezzük be – kipréseltem tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.
- De mit? – értetlenkedett, majd közelebb sétált hozzám.
- Hát, ezt az egészet – megráztam a fejem.
- Igazat beszélek. Valóban hiányoztál – ejtette ki újra ezeket a szavakat.
- Viszont nekem te nem hiányoztál. Sőt örültem, hogy nem kell látnom téged.
- Na, de azért lehetne finomabban is – egyik kezével megérintette ujjaim. Valami fura érzés kapott el. Mintha nem tudtam volna irányítani a testem.
- Tényleg hiányoztál – ujjaival még mindig hűvös bőrömet simogatta.
- Mondtam már, hogy te nekem nem – megráztam fejem, hogy elhessegessem azt a fura érzést, ami beette magát a testembe – Egyáltalán minek jöttél ide? – kérdeztem.
- Mert szükségem van rád – beszélte, s közben egyik kezét a derekamra a másikat, pedig a tarkómra helyezte.
- Kérlek, Drake! Ne csináld ezt! – suttogtam, az érzés nem csitult. Nem tudtam ellene mit tenni. Még a hideg is kirázott minden egyes érintésétől.
- Mit ne? – közelebb hajolt, majd ajkaival egy erőszakos csókot préselt ajkaimra. A gyomrom megfeszült, ahogy belegondoltam mit tesz velem. Megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. A testem nem engedte, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna a talaj minden szegletébe.
- Kérlek – suttogtam elhajolva, de nem hagyta, ajkaimat ismét az övéire kényszerítette.
Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, de nem tudtam odafordulni, nem hagyta.
Egy halk morgást hallottam, majd egy fájdalmasnál is fájdalmasabb sóhajtást. Drake a bejárat felé fordult. Így végre én is láthattam azt, aki bejött.
Seth keserves pillantását sosem fogom tudni kitörölni elmémből. Félrelöktem Drake fagyos és kemény kezeit, majd farkasom után vetettem magam. De gyorsabb volt.
Mire feleszméltem már nem volt a házban. Futottam, ahogy csak tudtam.
- Dawn! Várj! – kiáltotta utánam.
- Ezt direkt csináltad? – üvöltöttem felé.
- Mit? – még mindig értetlenkedett.
- Könyörgöm Drake, ne játszd a hülyét! – közelebb mentem hozzá – Mit keresel itt? Miért kell tönkre tenned mindent? Nem elég annyi, hogy veletek megyek, még azt is meg kell bántanom, egy ilyen faragatlan fickó miatt mint te? Komolyan, hogy lehetsz ennyire önző?
- Sajnálom – lehajtotta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Most pedig, ha utánam mersz jönni, az életben nem állok veled szóba. Megértetted? – ordítottam egészen az arcába.
- Igen – felelte, majd megfordult és a ház felé sietett.
Újra szaladni kezdtem egészen La Pushig. Elsőként elmentem a partra, de nem találtam.
- Seth? – kiáltottam, amint visszaértem az erdő nyugtalanító magányába.
Nem válaszolt senki. Fogalmam sincs hol lehet. Talán Dylan. Esztelen rohanásba kezdtem. Nem emlékeztem merre is van pontosan a ház, de végül sikerült eltalálnom oda. Már sötétedett, de a házban nem láttam mozgást.
- Próba szerencse – gondoltam magamban. Meg kell találnom Seth-et. El kell neki magyaráznom, hogy én nem akartam azt a csókot. Hogy nekem ő kell és senki más.
Hangos levegőt vettem, majd bátran bekopogtam.
- Igen? – nyitotta ki az ajtót Dylan. Arcán láttam, hogy mindent tud.
- Hol van? – kérdeztem.
- Nem tudom – felelte ellenségeskedéssel a hangjában.
- Kérlek – esdekeltem.
- Nem – beszélte – kérte, hogy ne mondjam meg.
- Nagyon kérlek – még mindig könyörögtem.
- Hát jól van – sóhajtotta – a faháznál – beszélte.
- Köszönöm – suttogtam, majd el sem köszönve rohanni kezdtem a fa felé.
Megláttam sugárzóan barna bőrét, ahogy a körbe-körbe sétál a fa körül.
- Seth – ejtettem ki szavaimat.
- A fenébe – káromkodott.
- Kérlek! Hallgass meg! – mondtam.
- Nem – mondta.
- Nem én akartam. Nem tudtam mit tenni – magyarázkodtam – Ezt akarta elérni! Kérlek! Hidd el! Nekem csak te kellesz! Én csak téged akarlak!
- Akkor ne csináld – felelte kínnal a hangjában.
- Nem tehetem – a szó végére elhalkultam. Szemeim könnyel teltek meg.
- Értem – vágott egy fájdalmas grimaszt.
- Nem, nem miattad. Hidd el! Seth kérlek!
- Sajnálom – ejtette ki szívembe maró szavait. Bőgni kezdtem. Keserves nyögésekkel. Hátat fordítottam neki, hogy ne lássa nedves arcom. Nem akartam ezt. Nekem ő a legfontosabb és most kidobott. Eldobott magától nem kellek neki. És ez is az én hibám. Nem kellett volna szóba állnom Drake-kel.
Vállaim fájó rázkódásba kezdtek. Erőt vettem magamon, majd újra felé fordultam.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy visszakaphatom az igazi családom. A tudat, hogy egész életembe úgy nőttem fel, hogy nem volt senki mellettem elkeserítő volt. És most végre újra láthattam őket. Nehéz életem volt nélkülük, de ezért sosem panaszkodtam. Se neked, se másnak. Érezted te valaha ezt a fájdalmat?
Ismét elfordultam, ahogy szemeim megint könnyekkel teltek meg. Elindultam. Lassú emberi tempóban.
- Nem! Nem dönthetsz nélkülem arról, hogy elmész! Mert ha elmész elveszítelek, és én tudom hogy mit akarok – ejtette ki szavait.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig háttal álltam neki.
- Dawn! Én szeretlek! – beszélte. Megfordultam. Majd közelebb sétáltam hozzá.
- Én is szeretlek – mondtam ki szavaimat, s forró mellkasára emeltem kezeimet. Egy édes és lágy csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle.
- De meg kell értened. Velük kell mennem – suttogtam.
Kezei erőtlenül zuhantak le testemről.
- Sajnálom – feleltem, majd ismét eleredő könnyeimmel együtt, halk léptekkel elindultam, hogy új életet kezdjek azok nélkül, akiket valójában szeretek.

32. Fejezet - Felismerés

Egész nap olyan érzésem volt, mintha mindenki kerülne. Mindig volt olyan, aki nem tartózkodott otthon, a fiúk általában együtt voltak. Megértem, hogy nem volt idejük velem foglalkozni, de azért bevonhattak volna a tervek készítésébe, ha már ennyi gondot okoztam. Seth egész nap nem jött el. Ugyan üzent Embryvel, hogy hiányzom neki, de ez sem sokat segített. Órákon keresztül nem szólt hozzám senki. Talán azt hitték, hogy gondolkozni akarok, pedig most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Teljes mértékben kijelenthetem, hogy nem jó, ha valaki egyedül van és van ideje gondolkodni. Vagy százezerszer átrágtam magam azon, hogy vajon, mit is akarhat tőlem a Volturi. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy Caius, még mindig vissza akar szerezni. Mi van ha még mindig csak azért kellek neki, hogy gyilkoljak? Azért, hogy legyen egy olyan csatlósa, akit, ha megkér, akkor megöl neki néhány alakváltót. Csak az a baj, hogy ezzel már elkésett. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy sehogy sem tudna rávenni engem arra, hogy vele menjek, vagy hogy teljesítsek neki bármilyen parancsot.
Délután kettő fele járt az idő, kimentem a teraszra, hogy megnyugodjak egy kicsit. Az égen még mindig sötét és vastag felhők sorakoztak. Mintha éppen háborúzni készülnének. Ugyan az eső még mindig nem esett reggel óta, de biztos voltam benne, hogy hamarosan elerednek könnyei. A szél egyre vadabbul fújt, fájdalmas csapásokat mérve a fák sötétzöld leveleire.
- Szia! – suttogott Rose mögöttem, majd helyet foglalt mellettem a lépcső egyik fokán.
- Szia – mondtam én is, majd egy bátorító mosolyt küldtem felé.
- Hogy vagy? – kérdezte, rám pillantva.
- Köszönöm, elvagyok. Csak még mindig nem hiszem el, hogy miért nem dobtok ki a fenébe, annak ellenére, hogy ennyi szerencsétlenséget kaptatok tőlem – válaszoltam, majd megrántottam a fejem.
- Nyugodj meg Dawn! – mondta lágy hangon – Tudod, itt senki sem tökéletes, mindenki hibázott már életében – folytatta.
- De lassacskán én tartom a csúcsot – vágtam egy fintort.
- Na ne nevettess már! – mondta.
- Jól van – nyugtáztam magamban kérését.
- Nem tudod, hogy miért kerül engem mindenki? – néztem rá.
- Kerülnek? – nézett felém – Én nem vettem észre – hazudta. Láttam a szemeiben a gyötrő füllentés tudatát. Ó, Rosalie! Bár tudnád, hogy meglátszik rajtad, hogy hazudsz. De nem baj, még ezt is elviselem, csak szeressetek.
- Biztos rosszul láttam – folytattam én is a lódítást.
- Igen – rázta fejét.
- Szóval beszéltetek Esme-vel? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem még – rázta meg a fejét – valószínűleg még mindig a repülőn ülnek – mondta.
- Értem. Alice, még nem ért haza? – tudakoltam.
- Nem hinném, de ha jól hallom, akkor mindjárt itt lesz – felelte mosolyogva.
- Köszi – visszamosolyogtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Már olvastam, járkáltam, ettem, még vadászni is megpróbáltam. Ez így nem mehet tovább. Beszélnem kell Alice-el.
Most már én is hallottam, az érkező kocsi hangot. A motor szépen, dorombolva állt le a ház előtt. Felpattantam Rose mellől, majd Alice-hez siettem.
- Szia! – nyitottam ki a kocsiajtót.
- Szia – válaszolta, ahogy rám nézett. Szemeiben, mintha nem is tudom, mit láttam volna. Olyan volt, mintha a harag, a kétely, a félelem és a féltés együttesének tükröződése. Egyből megsajnáltam, ahogy szomorkásan megállt velem szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól – mondta játszott mosollyal az arcán.
- Ó, Alice kérlek! Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy így viselkedj velem. Azt akarom, hogy felejts el mindent, és ne haragudj rám, amiért bajba kevertem a családod – tört elő belőlem. Lehajtottam a fejem, majd ismét sírva fakadtam. Csak ez lehet a baja. Félti a szüleit, a szerelmét és a testvéreit. Talán ezért haragszik rám.
- Jaj, mondtam már, hogy nem haragszom rád! Csak féltelek, kis butus – kezeit széttárva ölelte át apró testével az enyémet.
- Tudod mit Alice, ha most ezt túlélem, esküszöm, hogy soha, de soha többé nem okozok neked problémát. Mindig jó testvéred leszek és soha nem bántalak – beszéltem könyörögve.
- Na, gyere menjünk be – húzta arrébb reszkető vállaim – Drága pici kishúgom, hogy is mondhatsz ilyen butaságokat. Nagyon fontos vagy nekem. Hidd el, hogy én nem haragszom rád, sőt ebben a családban senki – ejtette ki a szavakat.
Az idő sajnos eszeveszett gyorsasággal röpült miután Alice, hazajött. Az egyik pillanatban még csak három óra volt a másikban, pedig már hat.
Megint csöndbe burkolózva hallgattunk. Mindenki jelen volt a nappaliban. A farkasok is hamar szállingózni kezdtek a Cullen ház felé. Néma csendben vártuk, hogy megérkezzenek a hívatlan vendégek.
Seth lépett be az ajtón. Egy halk köszönéssel üdvözölt mindenkit, majd közelebb sétált a kanapé azon feléhez, ahol én foglaltam helyet. Lágyan átkarolt forró testével, majd egy leheletnyi csókot nyomott ajkaimra.
- Azt hiszem én körül nézek – beszélte Emmett türelmetlenül.
- Rendben, de ha látsz valamit, azonnal gyere vissza szólni – egyezett bele Carlisle.
- Hogy vagy? – kérdezte farkasom a fülembe suttogva.
- Köszönöm – válaszoltam gyorsan, majd megszorítottam hatalmas kezeit. Ismét némaság következett. Senki nem tudott mit mondani. Körülbelül 10 perc telhetett el, mikor Edward megszólalt.
- Itt vannak – suttogta, majd tekintete körbejárt mindenkin, végül Carlisle-on nyugodott meg. Ebben a pillanatban ért vissza Emmett is.
- Megérkeztek – csörtetett be az ajtón.
- Menjünk! – mondta Carlisle.
- Kezdjünk bele – vigyorgott Emmett ismét. Megszorítottam Seth forró kezeit. Magamhoz húztam, majd egy lágy és édes csókot leheltem száraz ajkaira.
- Vigyázz magadra – suttogta felém.
- Te is! – válaszoltam, majd ismét egy puszit nyomtam a szájára.
Követtem a többieket, mindenki emberi lassúsággal haladt a találkozó helyszínére. A hideg szellő lassan járta át mindenem. Álltam a mezőn, pontosan ott, ahol először találkoztam a Cullen családdal. Egymástól néhány méter távolsággal helyezkedtünk el. Mögöttünk szépen sorjában az erdő irányából, halk morgások közepette jelentek meg a falka tagjai. Itt volt szinte mindenki. Seth-re pillantottam. Figyeltem, ahogy a szellő játszadozik világos bundájával. Egy mosolyt küldtem felé, majd visszafordultam az érkező csoport felé.
Hamarosan már én is láttam mindenkit. Valóban, nagyjából tizenöt vámpír közeledett felénk. Élükön a három vezetővel, Aro-val, Caius-al és Marcus-al. Közvetlen mellettük, Jane és Alec. Szemeim tovább kalandoztak a jelenlévőkön. Mindegyikük feketés piros, csuklyás köpenyt viselt. A többiek arcát viszont nem láttam jól. Nem ismertem fel egyiküket sem.
Közelebb jöttek.
- Szóval láttátok érkezésünk – szólalt meg Aro, egyenesen Carlisle szemeibe nézve.
- Mint mindig barátom – egyetlen vámpírgyors mozdulattal jelent meg a vezér előtt. Felé nyújtotta márvány kezeit. Aro elfogadta a kézfogást, egy mosollyal az arcán.
A gyűlölet mélyen fellángolt bennem, ahogy megláttam Caius önelégült pillantását.
- Üdvözöllek barátom – Aro egyik kezével megölelte Carlisle-t.
- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte a családfő.
- Valójában Caius jött el valakiért, aki igazán fontos a számára – itt Aro ránézett társára, aki még mindig kárörvendő mosollyal az arcán lépett Carlisle mellé.
- Üdvözöllek – mondta, majd folytatta – Én azt a személyt keresem, aki nem olyan rég megszökött tőlem – most már vigyorgott.
A düh enni kezdett belülről. Fel tudtam volna robbanni, kitörni készülő érzelmeimtől. Egy újabb pillantást vetett rám.
- Nem akarsz hazajönni a családodhoz igaz? – kérdezte ezúttal felém fordulva.
- Nekem ők a családom – mutattam körbe.
- Nem, ez nem igaz – felelte - Ha jól tudom, akkor te tévedsz – mondta, teljes nyugodtsággal a hangjában.
- Miért? – kérdeztem vissza mézes-mázas hangon.
- Ezért! – vámpírgyorsasággal odafutott az egyik csuklyáshoz, majd lerántotta róla a leplet. A férfi, könyörgéssel a szemében nézett rám.
Sírva fakadtam, ahogy a felismerés végig cikázott a testemen.
- Apu – suttogtam halk, elcsukló hangon. Egyetlen lépést tettem előre. Egyik kezemet kinyújtottam felé.
- Mi történet veled Dawn? Meg sem öleled édesapád? Hol van a jó modor, amit tanítottam neked? – nézett rám önelégült fejjel Caius. Végig pillantottam Cullenéken. Mindenki arcán ott volt a meglepődöttség és a felismerés könyörtelen ábrázata, kivéve Alice-en.
Hát ezért nem volt otthon egész nap. Tudta, hogy ez lesz. Tudta! És nem szólt nekem!
Közeledni kezdtem apu felé. Aki szintén néhány lépést tett irányomba. Vállaim remegni kezdtek, ahogy könnyek nélkül, sírva rohantam édesapám karjaiba.
Hatalmas erővel fúródtam, kemény mellkasába. Már nem értek semmit. Én mind végig azt hittem, hogy apu halott. Akkor miért kellett nélküle felnőnöm?
- Apu – suttogtam márvány testébe. Gyengéden végig simított hullámos hajamon.
- Pont, olyan, mint az anyja, nem? – kérdezte Caius, majd egy újabb személy mellé lépett, akiről szintén lerántotta a csuklyát.
- Szervusz kicsim – motyogta a vörös hajú fiatal nő – Már meg sem ismersz? – nézett felém.
- Nem értem – ráztam a fejem értetlenül – ki ő? – néztem először Caiusra, majd apára.
- Édesanyád – suttogta a fülembe apu.
- Mi? Ez teljességgel lehetetlen. Meghaltatok! – húzódtam el apától is.
- Nem kicsim – jött közelebb a nő. Megláttam a medált, amit még nekem akart adni, mielőtt meghalt volna, néhány lépést tettem felé, majd kezeimmel finoman megérintettem a nyakláncot. Egyetlen könnyed mozdulattal kapcsolta ki, majd adta a kezembe.
- Nyisd ki! – mondta, majd elmosolyodott. Némán kinyitottam az apró kör alakú medált, melybe egy fénykép volt elhelyezve. Az egyik oldalon apu, mellette anyu, majd előttük egy mosolygós három éves kislányt láttam.
- Ez lehetetlen...
- Miért olyan lehetetlen? – kérdezte Caius.
- Hát, mert azt mondtad, hogy meghaltak.
- Hazudtam – nevette el magát. Nem tudtam mit is kellene éreznem. Nem voltam már semmiben sem biztos. Végre visszakaphatom a saját családom, mikor annyi év elkeseredés után találtam magamnak egyet. Cullenéket nagyon szeretem, és rengeteg jóságot és szeretet kaptam tőlük ennyi idő alatt, de mégsem ők az igazi családom.
- Apu! Mit tegyek? – kérdeztem suttogva, elcsukló hangon.
- Gyere haza velünk! – válaszolta – Otthon mindent megbeszélünk – folytatta.
- De miért pont most? – kérdeztem.
- Otthon mindent megbeszélünk – mondta ismét.
- Rendben – feleltem halkan.
- Köszönj el nyugodtan mindenkitől, akitől szeretnél, és holnap hazamegyünk, rendben? – érdeklődte először rám, majd Carlisle-ra pillantva, aki egy bólintással jelezte beleegyezését.
- Hát, akkor mi lassan megyünk is – felelte Aro mosolyogva.
- Várj még barátom! – szólalt meg ismét Caius – Hoztam még valakit – mondta, majd rám pillantott egy nyertes vigyorral ajkain.
- Drake! – kiáltotta. A fiú leemelte fejéről a csuklyát, majd felém közeledve átkarolt.
- Szia Dawn! – kifejtettem magam erős szorításából, majd elhúzódtam. Seth-re pillantottam, aki egy halk morgással, a földet kezdte kapargatni mancsaival.
- Sajnálom – suttogtam kínnal teli hangon felé.
- Annyira hiányoztál, kislány – mondta egy mosollyal az ajkain, majd egyik kezével végig simított arcomon.
- Most már mehetünk? – türelmetlenkedett Marcus – Nem értem minek kellettünk ennyien – Caius egy rosszalló pillantást vetett felé, majd folytatta.
- Nos Dawn, mi most elmegyünk vissza Volterrába, de édesapád és édesanyád illetve, talán ha jól sejtem Drake is itt marad veled. Persze, ha nem lesznek terhetekre Carlisle barátom – nézett a családfőre ezúttal. Carlisle megköszörülte torkát, majd belekezdett.
- Nem persze – felelte hangjában mérhetetlen udvariassággal.
- Akkor még pont hazaérhetünk a vacsorára – mondta Marcus.
- Igaz barátom – csapkodta meg a hátát Aro.

31. Fejezet – Sajnálom!

Eszeveszettül rohantam a Cullen ház felé. Már az erdő vége felé jártam, mikor két hatalmas farkas jelent meg mellettem. Lihegve próbálták tartani aggódó tempómat. Egy gyors pillantást vetettem rájuk. Bólintással jeleztem hálámat. Egyetlen szökkenéssel ugrottam át a folyót, majd szinte meg sem érezve az érkezést tovább rohantam, majd az ajtó kilincsét lenyomva berontottam a nappaliba.
Ott ültek körbe, mind rám meredve. Alice maga elé bámult, mintha nem is köztünk lenne, mintha egy másik világ hatalma átvette volna az uralmat egész lénye felett. Rámeredtem fekete, ködös szemeire.
- Mi történt? – kérdeztem ideges hangon. Valójában nem ideges voltam, csupán féltem. Rettegtem attól, hogy elveszítem a családomat, a barátaimat, azokat akiket szeretek, akikért az életemet is odaadnám.
- Látomása volt – beszélte Edward zaklatottan.
- És? – kérdeztem még mindig rettegve.
Alice rám emelte feketén csillogó szemeit, majd ezúttal ő szólalt meg.
- A Volturi közeledik – beszélte – Holnap estére várható érkezésük – úgy beszélt, mintha teljesen kicserélték volna. Hangja tele volt fájdalommal, rettegéssel és szörnyülködéssel. Vállai gyors és apró remegésbe kezdtek. Odarohantam hozzá, majd átöleltem. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Jacob, Seth és Dylan. Némán leültek a kanapé egyik részére. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.
- Nem lesz baj – nyugtattam Alice-t – Majd én elintézem. Ne aggódj! Senkinek nem fog baja esni – ejtettem ki kínnal teli szavaim – Senkinek sem a családból. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne veletek valami.
- De veled mi lesz? – nézett rám Alice.
- Nem tudom, de szavamat adom, hogy nem engedem őket közel hozzátok – győzködtem inkább magam, mint őket.
- Ez felesleges – legyintett Emmett – úgy is ott lennénk melletted és adnánk a pofájuknak – csapott a tenyerébe.
- De-de – dadogtam.
- Nincs de-de! – emelte fel a hangját – Nem lesz baj – mondta.
- És ha elmennél, addig, amíg itt vannak? – kérdezett közbe Jacob, ezzel beleszólva a beszélgetésbe.
- Felesleges lenne – kezdett bele ezúttal Jasper – ha akarják így is, úgy is megtalálnák. Ráadásul abban az esetben, ha elbújna előlük, és ott találnának rá, akkor meg egyedül lenne és nem tudnánk neki segíteni.
- Nem, ez szerintem sem jó ötlet, mert akkor is idejönnek és csak még jobban rátok hoznám a bajt, így legalább még megpróbálhatok valamit tenni ellenük – mondtam, még mindig Alice-t karolva.
- Mindenféleképpen itt maradsz velünk – ejtette ki szavait Carlisle, apai gyengédséggel.
- Hányan jönnek? – kérdezett ismét Jacob – Ugye nem annyian, mint a múltkor. Már nem mintha nem számíthatnátok a segítségünkre, de azért nem lenne jó, ha tömegesen jelennének meg ismét a vérszívók – beszélte.
- Most kevesebben – mondta Edward.
- Körülbelül úgy 15-en – ejtette ki szavait Alice karjaim közül.
- És ismerted őket? – kérdeztem ezúttal én is.
- Hát szóval – kezdett bele – a három vezető Jane és Alec biztos – mondta – De a többit nem ismertem – megrázta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Értem – feleltem.
- És akkor most mi lesz? – kérdezett most már Seth is.
- Az már biztos, hogy Dawn itt marad – válaszolt Esme.
- És az is, hogy mi mellette leszünk, bármi is történik – beszélte Bella.
- De Nessie-t, jobb lenne távol tartani – szólalt meg Edward is.
- Majd én elviszem valahová, rendben? – ajánlotta fel Jacob, majd rápillantott az egyik ideiglenesen felállított kiságyra, amiben Renesmée édesesen, aprókat szuszogva aludt. Edward egy bólintást vetett Jake felé, majd újra rám emelte tekintetét.
- Nem tudod, hogy miért kereshetnek? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, már évekkel ezelőtt megszöktem tőlük – válaszoltam, s zavaromban lehajtottam fejem – Eddig nem kerestek. Az elején, azért váltogattam a lakóhelyem, de aztán felhagytak a követésemmel – válaszoltam.
- Egészen a múlt alkalomig, amit Alice is látott – szólalt meg Jasper.
Úristen! Igazuk van! Hisz én vezettem el őket ide. Ha én nem jövök, és nem vezetem el ide őket, akkor most élhetnék a nyugodt, kis megszokott életüket. Én vagyok a hibás, ezen már nem lehet változtatni.
Egy bajkeverő vagyok, egy kolonc mindenki nyakán. Caius is megmondta, sőt eddig is mindenki szembesített vele, de Cullen-ék nem, erre én rájuk hozom a bajt. Tessék Dawn! Jól megcsináltad! Büszke lehetsz magadra, az egyetlen család, aki hajlandó volt, testvérként és gyerekként kezelni, erre ezt is elrontod.
- Rendben van, most már tudjuk, hogy miről van szó. Itt vagyunk mi neked Dawn ne izgulj, nem lesz gond, főleg ha most is segítenek a farkasok – beszélte Carlisle – Amint felkel Nessie, Jacob elviszi Dél-Amerikába Nahuel barátunkhoz. Nos, azt hiszem ennyi.
- Nem lenne jobb, ha valaki elkísérné Jacobot? – kérdezte Esme – Én szívesen elkísérem, de ha úgy gondoljátok, hogy itt van rám szükség, akkor nem megyek – válaszolta.
- Rendben, akkor te elkíséred – bólintott rá a családfő.
- Seth, Dylan! Ti menjetek haza, aludjátok ki magatokat és szóljatok a többieknek is, hogy készüljenek fel. Én beszélek Sam-el, hogy figyeljen rátok holnap – mondta komoly, parancsoló hangon az alfa.
- De – kezdett bele farkasom.
- Seth! Nincs de! Most menned kell, köszönjetek el, majd később beszéltek – utasította Jacob. Farkasom egy édes és sajnálkozó pillantást vetett rám. Egy végtelen másodpercig egymásra meredtünk. Szemeiben láttam a félelmet és a haragot is.
- Menj csak! Én megleszek – hitegettem magam.
- Rendben – bólintással jelezte, hogy megértette, majd feltápászkodott a puha kanapéról. Elengedtem egy pillanatra Alice karjait, majd Seth elé sétáltam. Egy édes és gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Holnap találkozunk! Szép álmokat! – suttogtam fülébe.
- Neked is! – még egy utolsó puszit nyomott homlokomra, majd követve az alfa utasításait, Dylan-el együtt elindult vissza a rezervátumba.
- Hamarosan itt leszek – beszélte Jacob, Esme felé, majd ő is kirobogott a házból.
- Sajnálom, hogy ennyi bajt hozok a fejetekre – nyögtem ki, ahogy visszatértem Alice karjaiba.
- Ugyan már, mintha amúgy nem lenne elég bajjal teli élete egy vámpírnak – legyintett Emmett.
- Ez az! Nehogy már magadat hibáztasd – felelte Jasper, aki egy kisebb nyugalmi hullámot küldött felém.
- Köszönöm – mondtam hangtalanul, majd megpusziltam a karjaimban elhelyezkedő Alice, kemény, de mégis puha arcát.
- Ne izgulj, kicsi Alice. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ezzel nem oldhatok meg semmit, de nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy utálsz azért, mert ennyi bajt hoztam magammal – most az én vállam kezdett aprókat rezzeni, ahogy könnyek nélkül sírtam. Vámpír énem egyik mellékhatása, hogy amikor szükség lenne könnyekre, akkor nincsenek. Pedig most jól esne egy kis sírás.
- Annyira buta vagy! – csattant fel Alice mellettem – Hiszen én miattad aggódom – felelte hangjában annyi kínnal, hogy még én is megremegtem tőle.
- Sajnálom! – ismét lehajtottam fejemet.
***
Másnap reggel a szobámban ébredtem. Megint sikerült kifáradnom annyira, hogy valószínűleg ültő helyemben aludtam el. Az idő ismét felhős volt, olyan hatást keltett, mintha mindenki gyászolna valamit.
Egy pillanatra már el is felejtettem, mi történt tegnap, de most újra eszembe jutott. Egy halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
Nem tudnám sosem feldolgozni, sem megbocsátani, ha bárkinek is baja esne ma este. Nem tudom elhinni egyszerűen, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Hogy akaszthatom mindenkinek a nyakába az elviselhetetlen gondjaimat. Tényleg csak hátráltatok mindenkit!
Halk léptekkel indultam a szekrény felé, hogy valami tiszta ruhát vegyek magamra. A házat mindvégig néma csend borította. Mindenki és minden zajtalan hangtalanságba burkolózott. Jacob és Esme már nem voltak itthon, miután lementem a nappaliba, tehát valószínűleg már a kicsi Nessie-t viszik, ahhoz a Nahuel nevű férfihez.
Bementem a konyhába, a fiúk, mind valami lap fölé hajolva beszélgettek, addig, míg észre nem vették jelenlétem.
- Szia hugi! – üdvözölt Emmett, érthetetlen jókedvűséggel.
- Sziasztok – köszöntem vissza, majd a hűtőhöz gyalogoltam. Kivettem egy doboz narancslevet, majd egy pohárba öntöttem. Kortyolgatni kezdtem az édes italt. Kipillantottam az ablakon. A szél lágyan játszadozott a fák leveleivel, ugyan még nem esett az eső, de már nem kellett sok ahhoz, hogy a felhők könnyezni kezdjenek.
Egyetlen sóhajjal nyugtáztam, hogy mindenki – rajtam kívül – nyugodt. Lehet Jasper hatása, bár akkor biztos sok dolga lehet.
- Alice? – kérdeztem, feléjük fordulva. Jasper felnézett rám, majd egy bátorító mosolyt küldött felém.
- Hamarosan jön vissza – válaszolta.
- Hol van? – zaklattam még egy kérdéssel.
- Csak a városban kell elintéznie valamit – mondta, majd visszafordult a fiúkhoz.

30. Fejezet - Égbolt

A szobát körül lengte valami mágikusan varázslatos hangulat, ami teljes mértékben beleette magát mindenünkbe.
Ajkaink még mindig vadul játszottak. Kezeivel gyengéden simogatta felhevült bőröm. Éreztem, ahogy farkasom testében a lüktető vér végigszáguld. A csábító illat beette magát az orromba.
Elhúzódott, majd csillogó szemeivel az enyéimbe nézett.
- Van egy ötletem! – mondta mosolyogva.
- Mi az? – ráztam a fejem kíváncsian.
- Elviszlek valahova – beszélte, még mindig egy édes mosollyal az ajkain.
- Hová? – kérdeztem, ezúttal viszonoztam a mosolyt.
- Majd meglátod! – beszélte.
- Ahogy gondolod – rántottam meg a vállam.
- Öltözz át, még a végén megfázol – kacagott jókedvűen, elfelejtve minden problémát.
- Rendben – válaszoltam.
- Addig én lemegyek, de siess – egy apró puszit lehelt a homlokomra.
- Egy pillanat – mondtam, majd beléptem a gyönyörű gardróbomba. Kiválasztottam egy fehér melegítő nadrágot, hozzá egy hasonló stílusú felsőt, majd valami márkával ellátott cipőt is felkaptam. Hosszú hajamat lófarokba kötöttem, majd elindultam a nappali irányába.
- Na, sziasztok! – ugráltam lefele a lépcső fokain, még mindig vigyorogva.
- Hová mentek? – kérdezte Emmett, utánam sétálva a nappaliba.
- Nem tudom – ráztam a fejem – Seth nem hajlandó elmondani – vágtam rá.
- De ne felejtsd el az ígéreted – nevetett fel Emmett.
- Oké – rákacsintottam.
- Gyere, menjünk! Még be kell ugranunk előtte valahová – ujjait az enyéimbe kulcsolta.
- Majd jövök! – intettem hátra, majd farkasom után lépkedtem.
- Szóval, hova viszel? – néztem felé kérdőn, ahogy elhaladtunk az erdő sötét fái között.
- Majd meglátod – felelte könnyedén, és ajkai egyetlen lágy mosolyra húzódtak. Némán ballagtunk a rezervátum irányába. Halottam, az erdő éjjeli élőlényeinek halk neszét.
A felhők lassan eltűntek az égről, majd folyamatosan előbukkantak a csillámlóan világító csillagok. A Hold fénye bevilágított az erdőben lévő fák lombjainak rései között.
- Azon gondolkodtam – kezdett bele – hogy hova is akartál utazni délután – sóhajtott egyet, majd félve rám pillantott.
- Hát – megrántottam a vállamat – szóval tudod, hogy Angliában születtem, és hát Leah úgy is azt mondta, hogy jobb lenne, ha haza mennék és nem itt rontanám a levegőt – beszéltem egy levegővel, majd folytattam – és úgy gondoltam, hogy úgy is régen jártam már otthon.
- Értem – bólintott egyet, majd rávezetett egy félreeső, kis ösvényre – Erre – mutatott a házak irányába.
- Ki lakik itt? – kérdeztem végig nézve, a rezervátum egyik aprócska, de mégis valahogy elragadó házán.
- Dylan – felelte, majd szembefordult velem. Nyomott egy gyors csókot ajkaimra – Itt várj – felelte, majd megfordult, és egy egyszerű ugrással átvetette magát az alacsony kerítésén. Csöndben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. A ház egyik oldalablakában láttam felgyúlni egy kisebb fényű lámpát, majd halottam, ahogy kinyitódik a bejárati ajtó.
Mivel más hangot úgysem hallottam, úgy gondoltam, körülnézek az erdő ezen felén. Lassú léptekkel indultam felderítő utamra. A sötétség körüllengte a hatalmas fákat. Az éjszakai levegő frissítő hatása beette magát az orromba. Igaza volt Sethnek, hogy öltözzek fel, még így is fáztam egy kicsit, bár nem volt vészes.
Hirtelen fordultam a megreccsenő levelek hangjának irányába.
- Hát te meg miért kolbászoltál el? – nézett rám mosolyogva farkasom.
- Csak gondoltam körülnézek – válaszoltam vigyorogva.
- Mehetünk? – kérdezte, majd ismét belekapaszkodott tenyerembe és hatalmas léptekkel indultunk tovább az erdő belsejébe.
- Erre nem jártam még – könyveltem el hangosan.
- Hát, mi itt, La Push-ban sem szoktunk erre járkálni – felelte.
- Hogy-hogy? – néztem vissza rá.
- Tudod, az itteni lakosok körében van erről is egy legenda – ecsetelte – még Dylan apukája mesélte nekünk, mikor még egészen picik voltunk – elmosolyodott az emlék hatására – Akkoriban mindig rémálmaim voltak tőle. Szóval a monda úgy tartotta, hogy a környéken vagyis errefelé az erdőben lakott egy öreg indián, akit az éj leple alatt különös lények gyilkoltak meg. Az nem derült ki, hogy mi volt, de azóta nem sokan járnak errefelé – beszélte – úgy hét éves lehettem, amikor szinte minden időmet Dylan-el töltöttem, olyan volt nekem, mint egy igazi testvér. Persze nem úgy, mint Leah, de hát ő lányos volt – mondta nevetve, még mindig az emlékeken merengve.
- Az egyik éjjel, úgy négy éve elszöktünk otthonról és megtaláltuk ezt – felmutatott az egyik hatalmas fa tetejére.
- Ez tök jó! – ámuldoztam. Ott állt, a fa ágai közé építve az óriásinak mondható házikó. A fa törzsére néhol egy-egy deszka volt szögelve.
- Gondoltam tetszene – felelte, majd szemeivel pásztázni kezdte enyéimet. Rápillantottam gyermekien csillogó mosolyára. Kezeit derekamra helyezte, majd egyetlen erőfeszítés nélküli mozdulattal közelebb vont magához. Megcsókolt. Ajkai édes mámorral kényeztették az enyéimet. Lélegzetünk hangos lihegéssé változott.
- Gyere! Menjünk fel – suttogta – szeretném, ha látnád – fejezte be mondatát.
- Rendben – feleltem, és egyik kezemmel jeleztem, hogy nyugodtan menjen ő előre.
- Oké – felnevetett, majd hatalmas léptekkel mászni kezdett a felszögelt deszkákon. Én követtem, kecses mozdulatokkal, igaz sokkal lassabban, mint egy vámpír, de megoldottam. Percek teltek el, míg lomha, emberi mozdulataimmal feljutottam a célig. Farkasom már fent várt rám. Hatalmas vigyor jelent meg ajkain, amikor lihegve felértem a házikóba.
- Tán elfáradt kegyed? – nevetett fel.
- Akinek még rutinja is van benne, emberi tulajdonsággal nehezebb minden – mondtam, majd én is nevetni kezdtem, de én inkább az ő cselekedetein.
Farmerzsebéhez nyúlt, majd előkapott egy kopottasnak tűnő, fekete kulcsot, majd beleillesztette a zárba. Halk kattanással kinyitódott a lakat. Egy gyors és édes pillantást vetett felém, majd, ugyan lehajtott fejjel és egy kicsit görnyedve, de bejutott a ház belsejébe.
- Na, jössz már? – kérdezte türelmetlenül. Én persze gyönyörködtem a táj azon részében, melyet a földről látni sem lehet. Ennél csodálatosabbat nem láttam még. A hatalmas fák zöld lombjai olyan hatást keltettek, – még a sötétben is – mintha a mennyekben lennék, csak nem fehér, hanem zöld felhők vettek volna körül. Felpillantottam az ég kéklő tengerére. A látvány egyértelműen meglepett, az eddig rabként fogva tartott eget most semmi nem árnyékolta be. Innen minden tisztán látszott. A csillagok ragyogó fénye sejtelmes, de mégis csodálatos képet nyújtott, ahogy megvilágították a fák lombjainak tetejét.
- Na jössz már? – jött ki utánam. Ránéztem mosolygó tekintetére.
- Igen persze – válaszoltam, közben megrázva fejemet.
- Akkor jó – könyvelte el magában.
Beléptem a faházba. Rengeteg minden volt benne, csoda, hogy nem szakadt le. A falakat hatalmas poszterek borították. Volt köztük olyan, amit zenekarok, volt, amit egy-egy csodálatos tájkép borított. Voltak autók és robotok. Elnevettem magam, ahogy az egyik ilyen masinának nevezett gyerekjátékra pillantottam. Kezembe vettem a babanagyságú robotot, és farkasom felé kezdtem vele hadonászni.
- Bip. Bip. Tönkrement a mechanikám. Bip. Bip – ejtettem ki eltorzított robot hangon. Először kaptam egy elmeállapotomban kételkedő nézést, majd hangos nevetésben tört ki.
- Igazán megnyerő előadás volt – rázta a fejét, még mindig hahotázva. Közelebb lépett hozzám, egyik kezével végigsimított arcomon. Behunytam szemeimet, élvezve a pillanatot. Egy gyengéd mozdulattal karjaiba vont, majd satuba fogva arcom édes csókot nyomott ajkaimra. Mérhetetlen gyengédséggel és érzékiséggel játszadozott ajkaimmal.
Megint elhajolt. Neee! Akarok még!
- És akkor most jön a többi, gyere, menjünk fel – mondta.
- Hová? – kérdeztem értetlenül. Kezét felemelte és egy kart megfogva lehúzott valami létra szerűséget, majd könnyedén kinyitotta a felettünk lévő csapóajtó féleséget.
- Ide! – utasított, amit előszeretettel követtem. Néhány lépéssel felkerültem a faházikó tetejére, körben végig ilyen anyagból készült kerítés, amit a körülöttünk elhelyezkedő lombok szegélyeztek. Az éjjeli égbolt itt még jobban látszódott. A csillagok, mint ezernyi gyertya úgy ragyogtak az ég sötéten kéklő egén. Csodálatos látványt nyújtott. Csodálatos látványt nyújtott.
Hamarosan ő is utánam jött.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában.
- Ez valami hihetetlen – feleltem, de szavaim k sem fejezték a látvány gyönyörűségét.
- Akkor tetszik – könyvelte el magában.
- Igen! Köszönöm – beszéltem, hangomban mérhetetlen boldogsággal.
- Mit? – nézett rám, közelebb csúszva, egyenesen velem szembe.
- Hát, hogy ennyit foglalkozol velem – beszéltem, s zavaromban lehajtottam a fejem, s a bal karomon lévő karkötőhöz kaptam, s finom érintésekkel kezdtem simogatni.
- Még mindig nem fogtad fel? – kérdezte sóhajtva – Te vagy nekem a világon a legfontosabb – ejtette ki teljes komolysággal szavait.
Képtelen voltam bármilyen emberi beszédre, vagy kommunikációra. Szemeim könnyel teltek meg. Felpattantam helyemről és Seth nyakába vetettem magam. Számat az övére tapasztottam, majd vad csókot nyomtam ajkaira. Kezeimmel beletúrtam rövid és puha hajába. Pillanatunkat furcsa hangok szakították félbe. Az avar száraz levelein lépkedő alak egyre közelebb ért a házikóhoz. A lépéseken kívül mást nem lehetett hallani. A csattogó hang hirtelen megállt közvetlen a fa alatt.
Seth halkan felkelt. Engem maga mögé vonva.
- Van ott valaki? – kérdezte hangosan.
- Nyugi, haver csak én vagyok – mondta lentről valaki. Seth az égnek emelte tekintetét, ahogy visszafordult felém. Kipréselt egy adag levegőt, majd ismét megszólalt.
- Mit akarsz Dylan? – beszélte.
- Szólnom kell nektek! – felelte, majd folytatta – Jacob telefonált, hogy Cullenék hívták, hogy nagy baj van, és hogy menjetek haza – habogta még mindig teljes hangerővel.
- Micsoda? – kérdeztem, majd elindultam lefele, meg sem várva farkasom.
- Azt mondta, hogy nem részletezi, de minél előbb menjetek haza, Alice-ről van szó – fejezte be a beszédet.
A szívem hirtelen megállt, majd vámpír énem előtörése végett, kecsesen ugrottam le a fa tetejéről.
- Otthon találkozunk! – ejtettem ki szavaim.
- Ne Dawn! Várj meg – kiáltotta utánam farkasom, de én nem is figyeltem rá.
Te jó ég! Mi van ha történt valami? Vámpír gyorsasággal száguldottam végig a Cullen ház felé vezető úton.

29. Fejezet – Édesebbnél is édesebb

Seth szorosan ölelt magához, szemeiben még mindig tükröződött a félelem és a fájdalom ötvöződése. Mélyen belélegezte az életet adó levegőt, s közben remegve simogatta végig puha tenyerével libabőrös hátam.
A szellő vad táncot járt mindennel, ami elsöprő útjába került. Az eső lassú cseppekben kezdett hullani.
- Ne tedd ezt! – könyörögte, közben szenvedő szemeivel kikényszeríttette válaszom.
- Sajnálom – suttogtam forró vállaiba, s megremegett, mikor a hideg vízcsepp hozzáért, majd végig folyt bőrén.
- Ígérd meg, hogy nem mész el! – még mindig láttam a szemeiben a könyörgést. Halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
- Mennyivel tartozunk? – kérdezte a sötéthajú sofőrhöz lépve Alice.
Közelebb hajolt hozzám, majd ajkait az enyéimre tapasztotta.
Abban a pillanatban minden megszűnt körülöttem. Éreztem a gyomrom erős szorításának enyhülését, és a torkomban elhelyezkedő gombóc megszűnését.
Belélegeztem vérének csábítóan édes illatát. Forró bőre melegséggel töltött el. Megremegtem minden érzékeny érintésétől.
- Ne haragudj! – szólaltam meg hátrébb húzódva.
- Csak ne csinálj ilyet többé – emelte fel a hangját. Finoman bólogattam válaszként.
- Fiatalok! – nevetett fel legyintve Alice – Visszamegyünk? – kérdezte, majd integetve elköszönt a taxistól.
- Igen, mindjárt! – válaszolta Seth, majd ismét megcsókolt.
Elhúzódott, majd hatalmas ujjait enyéim közé kulcsolta.
- Na, gyere! – mondta mosolyogva, majd finoman maga után kezdett húzni egészen az autóig.
Teljesen megnyugodtam közelségüktől, de a lelkemben és a szívemben elhelyezkedő érzések még mindig bántottak. Leah szavai és szenvtelensége beette magát mindenembe. Ugyan jó érzés fogott el, mikor Alice és Seth utánam jött, boldog voltam, hogy számítok valakinek, valakiknek, de ahogy elképzeltem, hogy Leah igazából is úgy gondolja, ismét inkább elfutottam volna a gondok elől. Túl gyengének éreztem volna, magam ahhoz, hogy kiálljak boldogságomért, helyette inkább elfutottam volna igaznak tűnő szavai és mondatai elől.
Alice vezetési stílusa kicsit másabb volt, mint a taxisé. Pontosan olyan, mint ahogy elképzeltem. Egy csöppet sem figyelt az útra, ráadásul végigcsacsogta az út nagy részét.
Elmondta, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy visszajöttem, és hogy nem azért engedett el, mert nem szeret, hanem pontosan azért nem próbált meg megállítani, mert fontos vagyok a számára, és azt akarja, ami nekem a legjobb. Ráadásul megígérte, hogy egyszer együtt elmegyünk Londonba, hogy megnézzük a Kensington parkot. Én persze szinte végig Seth karjaiban feküdtem.
Hogy lehettem ennyire önző, hogy szó nélkül elhagytam volna?! De most komolyan, hogy jutott eszembe, hogy itt hagyom az én gyönyörűséges, odaadó és szeretetre méltó farkasom?
Észre sem vettem a körülöttünk elterülő erdő zöldjét, mindössze arra eszméltem fel, hogy a kocsi befordult a Cullen ház előtti üres parkoló féleségbe.
Szétnéztem az erdő és a ház alkotta kompozíción, majd emberi lassúsággal kiszálltam az autóból. Szemeim körbefutottak azokon a személyeken, akik mind minket vártak.
Rose és Esme édes mosollyal üdvözöltek, közelebb sétálva hozzám.
A fiúk mind egy emberként nyomtak egy-egy puszit az arcomra.
Emmett nem szólalt meg. Nem is jött közelebb. Szemeivel sértődötten pásztázta a földet.
- Em – kezdtem bele, de elhalkultam a szó végére – Sajnálom – sóhajtottam, majd azonnal folyni kezdtek sós ízű könnyeim.
Remegő vállaimat erőteljes és hideg érintés nyugtatta meg.
- Ne sírj hugicám – mondta, édesen a fülembe suttogva, majd felemelve a földről, magához szorított.
- Emmett, te vagy a világ legeslegjobb és szeretetre méltóbb bátyja! Ne haragudj, ha megbántottalak – nyögtem ki, majd egy puszit nyomtam arcára.
- Hát igen, de ne gondold, hogy ennyivel el van intézve – elmosolyodott, majd rám kacsintott. Viszonoztam pillantását, majd elmosolyodtam.
- Megígérem, hogy játszunk egy meccset, de majd csak később – feleltem és elindultam a szobámba. Seth hatalmas léptekkel követett.
- Beszéltem Leah-val – mondta, lesütötte szemeit. Nem válaszoltam, ahogy kimondta nővére nevét, nem tetszett. Hangjából érezni lehetett a haragot.
- Ne haragudj rá! – szemeiben most keveredett a düh és a kín, amit érzett. Szerencsétlen milyen rossz lehet most neki. Én sem tudom kit választanék, a testvérem vagy a szerelmem. De, hogyan is gondolhatok ilyet. Hisz neki nem kell választania. Majd megoldjuk Leah-val valahogy. Legfeljebb úgy teszek, mintha nem is lenne ott, csak köszönök neki és ennyi.
- Már úgy is mindegy – megrántottam a vállam.
- Nem! Nem mindegy – emelte fel a hangját, kezeit ökölbe szorította.
- Jól van, ne haragudj - feleltem lehajtott fejjel.
- Én nem, csak már nem értem, hogy miért viselkedik így veled – mondta, s kezeit támaszként fejéhez emelte, majd ismét egy hatalmasat sóhajtott.
- Ne idegeskedj, majd megoldjuk valahogy – szólaltam meg lágy és együtt érző hangon, s közben egyik kezem forró vállára helyeztem.
Újra kipréselt egy adag levegőt tüdejéből.
- Rendben – fújtatott egyet, majd egy gyors mozdulattal megropogtatta ujjait.
Közelebb húzódtam hozzá, majd kemény mellkasára hajtottam fejem. Egy pici puszit nyomtam selymes bőrére, majd apró csókokat leheltem bőrének édes felületére. Egy beletörődő sóhajtás hagyta el ajkait. Erős kezeivel közelebb vont magához. Egy vad csókot nyomott számra. Tenyerei hevesen markolták csípőmet, míg lábaimat keresztbe kulcsoltam tüzes derekán, teljesen átadva magam a pillanat varázslatos hevének.
Forrónak éreztem már a saját testemet is, szívem zakatolva dübörgött a mellkasomban, hogy egy jól irányzott pillanatban vadul törjön ki helyéről.
Félelmetes gyorsasággal húzódtam el tőle, majd egy hatalmas adag levegővel töltöttem meg tüdőmet.
- Jajj nekem! – ziháltam oxigénért kapkodva.
- Mi a baj? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Nincs semmi – még mindig alig kaptam levegőt – csak nem bírom a tempót – suttogtam egy mosollyal az ajkaimon. Egy cinkos mosoly terült szét arcán.
- Hát igen, a kor – elnevette magát. Háta megremegett az édes, gyermeki kacajtól, ami felszabadulva és problémákat elfelejtetve szabadult fel ajkai közül.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy rajtam nevet, s közben játszott sértődöttséggel hajtottam fentebb fejemet.
- Ha már itt tartunk, neked nem is nagyon volt mibe kifáradnod – mondtam – hisz annyi energiád van még mindig, mint egy hatévesnek – azonnal abbahagyta a nevetést és megbántott arccal elfordult a hatalmas ágy másik oldalára.
- Seth? – közelebb másztam hozzá – Ne haragudj! – kérleltem – Nem akartalak megbántani.
- Hát attól függetlenül sikerült – mondta.
- Kérlek! – beszéltem halk, könyörgő hangon. Meglepő gyorsasággal fordult felém, testével rám nehezedett, majd satuba fogta arcom két oldalát.
- Idefigyelj te lány! Ne legyél már ilyen bűntudatos – fújtatott egyet, majd elengedett egy apró mosolyt – Hisz az eddigi próbálkozásaid sem sikerültek, mert egyszer sem te voltál a hibás – taglalta, hangjában felnőttes komolysággal.
- Bocsi! – szégyenemben lesütöttem a szemem.
- De már megint azt csinálod – elmosolyodott – Tudod, attól függetlenül, hogy zavaró, hogy mindig azt hiszed, hogy te vagy a hibás mindenért, attól olyankor nagyon is gyönyörű vagy – taglalta gondolatait.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Mit tényleg? – nézett vissza rám érdeklődve.
- Hát, tényleg gyönyörűnek tartasz? – néztem felé. Szemei fogva tartották az enyéimet.
- Te most komolyan kérdezel ilyen butaságot? – megint komollyá változott a hangja.
- Hát, igen – zavaromban elkaptam tekintetem, és az ajtót kezdtem pásztázni.
- Néha ki tudsz hozni a sodromból – elmosolyodott, majd folytatta – Nálad csodálatosabb, gyönyörűbb és érzőbb lányt sosem láttam – vasakaratú tekintetének nem tudtam ellenállni. Gyengéden megfogtam nyakát, majd közelebb vontam magamhoz. Egy édesnél is édesebb csókot leheltem forró és száraz ajkaira.