12. Fejezet – Kíváncsiság 2. rész

Jasper behunyta csodás, szigorú szemeit és sátort formált jéghideg ujjaival. Ezernyi apró, ezüst sebet láttam bőrén. Hányan próbálhatták már megölni Jaspert? Milyen erővel bírsz, hogy mindezt túlélted?
Lassan kinyitotta szemeit és tekintete azonnal az enyémre talált.
- Megengedsz nekem két kérdést is? – nézett rám arany szemeivel.
- Akár hármat is – bátorítóan rá mosolyogtam.
Ne húzd az időt Jazz. Érzed, milyen nyugtalan vagyok, ne kínozz...
- Ki volt az a mester akit emlegettél? Hiszen mindannyian láthattuk, hogyan is harcolsz. Emmett legyőzéséhez nem elég a nyers fizika erőd. Én még a technikáddal kapcsolatban arra a részre lennék kíváncsi, hogy meddig tanultad?
- Szökésem előtt körülbelül 25 évig tanultam ezt a technikát, amit kifejezetten a számomra alkottak meg és kifejezetten egyfajta – itt rettegve Sethre és Jakere pillantottam - ellenség ellen – fejtettem ki, még jobban.
- Emlékszel még, hogy hogyan is reagáltam, amikor először találkoztunk Jacobbal? És Embryvel? – néztem rá kérdőn.
Jacob olyan fejet vágott, mint akit péklapáttal vágtak tarkón. A csend teli volt feszültséggel, elkalandozott gondolatokkal.
Seth nem nézett rám. Tudtam. Túlbecsültem az érzéseit.
- Ha ez számít - kezdtem kissé remegő, halk hangon - soha nem öltem ezzel a technikával -
Jasper továbbra is mélységes nyugalommal, bölcs szemekkel figyelt. Alicere néztem segítségért esedezve, de Jasper megtörte a csendet.
- A másik kérdésre még nem adtál választ – folytatta tovább Jasper.
Nem utáltok még eléggé? Kétségbeesésemben sírva nyöszörögtem volna a padlón.
- Caius - suttogtam lecsukott pillákkal, mintha magának az ördögnek gyűlöletes neve szűrődne ki ajkaim között.
Valaki nyugalmat erőltetett rám. Köszönöm Jasper.
Ettől féltem. Féltem? Rettegtem. A kérdések végére sem érünk, előbb kidobnak az otthonukból, Seth se szeret már, Alice és Emmett is undorodik tőlem.
- Ne légy már ilyen ostoba! - Edward hirtelen jött ingerült mordulása úgy ért, akár egy váratlan villámcsapás.
- Mindenki takargat valamit a múltjából - Esme hangja lágy és megértő volt. Hogy képes valaki ennyire szeretetre méltó?
- Ez tényleg nem jelent semmit - Bella hangja hasonló érzelmekkel volt tele, mint Esmeé. Mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet?
Jacob mélyről jövő, karcos morgást hallatott.
- Ha jól értettem, téged vérfarkasok ellen képzett egy olyan olasz fickó - arca összpontosításról árulkodott.
- Igen - Tehát egy lény unszimpátiáját már sikerült kivívnom. És ha Jacob utál és elfog kerülni, Seth is követni fogja. Látom Jacobon, hogy született alfa. De arca komorság helyett egy mosolyra húzódott.
Olyan lehetetlenül viselkednek ezek a vérfarkasok. Ki érti őket? Minden épeszű bundás négylábú a teremben utálna. Ez meg vigyorog.
- Király - Éreztem, ahogy az arcomra kiül a megrökönyödés. Jobban teszem, ha figyelmen kívül hagyom Jacob megjegyzéseit. Teljesen összezavar. Vagy épp ez a célja?
- Nem utáltok? - kérdeztem szinte rosszallóan. Fel voltam rá készülve - vagy legalábbis ezzel áltattam magam - hogy rövidúton kidobnak innen. Erre ők teljesen másképp reagálnak.
- Ostoba - hallottam Edward dallamos búgását.
- Ezt már mondtad – ejtettem ki a szavakat gúnyosan.
- De ha egyszer ilyen gondolataid vannak – megrántotta vállátt.
Kedves Edward! Ha nem hallgatóznál folyton a fejemben, esetleg megkímélhetnéd magad – mint ahogy már mondtad - ostoba gondolataimtól. Tehát a jövőben, ha lennél szíves…
Gondolataimat megspékeltem némi dühödt fújtatással és gyilkos pillantással. De Edward csak nevetett.
- Sajnálom, de túlontúl szórakoztató – felelte vihorászva.
Örülök, hogy legalább te jól mulatsz. Dühöngtem magamban, de nem tudtam elfojtani felszínre törő mosolyom.
Edward a szertelenebbik húgára pillantott.
- Szeretsz engem Dawn? - Alice hangja gyermeki izgalomtól volt meleg.
- Hát, hogy a fenébe ne? - bukott ki belőlem a válasz, bár Alice cinkos mosolya láttán kezdtem kissé kételkedni, hogy nem tervelt ki valami cseppet sem helyénvalót, amire épp most készül rávenni. Mintha a halálos ítéletemet írtam volna alá.
- Akkor ugye utazgatsz majd velem? – nézett rám édes, borjú szemekkel.
- Persze Alice - Csak ennyi? Rám hoztad a frászt. Hogy képes egy ilyen apró, törékeny lény ennyi félelmet kicsalni belőlem?
- Elmondod, hogy hol jártál már? -
- Hát, nem túl hosszú a lista. Londonban, ahol születtem és jó darabig ott is éltem, majd elrabolt Caius valamelyik csatlós bandája, akik Volterrába vittek – dühösen ejtettem ki ezeket a szavakat – majd sikerült megszöknöm, először Belgiumban töltöttem el néhány évet, majd most itt vagyok.
- Megjegyeztem. Most úgyis Afrikába vágyom – beszélte Alice, majd mosolyogva rám nézett.
- Na de Alice. A nap! - hallottam Bella ijedt hangját, amihez csatlakozott Esme hirtelen felerősödött szuszogása és Rosalie elkerekedett szemei, Emmett elismerő ciccentése.
- Nem lehet akadály - Alice hangja mindenkit meggyőzött. Már van terve.
Jacob elmélázva bámulta Alicet, bár biztos voltam benne, hogy nem látja. Pedig kíváncsi vagyok az ő kérdésére. Valaki megrúghatta az asztal alatt, mert egy tompa puffanás- talán sípcsontrúgás?- után visszatért a valóságba egy fájdalmas nyögéssel.
Hatalmas sötétbarna szemeivel egyenesen a szemembe nézett.
- Megtanítanád nekünk a technikád lényegét? Kíváncsi vagyok rá, tényleg olyan hatásos-e."
Két levegővételnyi szünet után folytatta.
- És arra is kíváncsi vagyok, hogy az olaszok - itt érezni lehetett, hogy elnyom valami csípős sértést – látnak e minket, vagy vakok – itt felnevetett – mint Alice?
- Megígérem, hogy egyszer, majd megmutatom a technikát, amit azt illeti nem tudom, hogy látnak e titeket.
- Bella? - kérdeztem csilingelően nevetve.
- Az édesapádra és az édesanyádra lennék kíváncsi. Meg tulajdonképpen a gyermekkorodra.

A jókedvem egyből lelohadt. Bella rátapintott a témára, amiről egyáltalán nem akartam beszélni. Ha már itt tartunk gondolni sem akartam rá. Főleg azért sem, mert tulajdonképpen ez volt a buta kirohanásom okozója.
- Ha nem akarsz róla beszélni megértem.
- Megígértem. Nem? - de halvány mosolyom és remegő hangom úgy tűnt, nem győzte meg.
- Tehát most értünk a probléma gyökeréhez - Edward hangja olyan tisztán és határozottan csengett, hogy összezuhanni készülő világomban szinte földrengésként hatott. Seth gyengéden megcirógatta a kezem. Hát mégis szeret? Mély levegőt vettem, bár semmi szükségem nem volt rá, és mégis.
- Anyám quileute indián volt. Apám vámpír - itt tartottam egy Jacob- lélegzetvételnyi szünetet – Olyan egy éves lehettem, mikor elraboltak tőlük – feleltem. Újabb levegővétel következett - A tehetségem miatt Aro rögtön a szárnyai alá vett, de, amint kiderül, hogy ki az anyám, Caius új lehetőségeket látott bennem. Valamiféle beteges félelemtől hajtva nevelt fel, taníttatott és dolgoztatta ki velem a tökéletes technikát, amivel bármilyen vérfarkast legyőzhetek. Aro tanított a képességem használatára, Marcus az alapvető műveltségre, Caius pedig a harci technikákra. Többször is megpróbáltam elszökni, mert nem mondanám, hogy kíméletesen tanított volna. Mármint Caius. Aro és főleg Marcus rendkívül kedvesek és türelmesek voltak. Aro természetesen az erőmet akarta maga mellett tudni. Marcus a mai napig nem tudom miért volt velem kedves.
Egy teljes percig csak a farkasok szívverését hallottam.
Úgy tűnt elég információt adtam magamról, mert Edward vette át a szót.
Reméltem megértették a kirohanásom okát. Hiszen most jöttem csak rá, hogy Caius milyen fegyverként nézhetett rám, pedig én szinte apámként rajongtam érte. És csak álmodhattam róla, hogy nem jön értem.
- Te csak most álltál át egy vegetáriánus életmódra, ha jól sejtem – kezdett bele.
- Igen – válaszoltam röviden.
- De a szemed mégsem vörös. Ez a félvérsége miatt van? – érdeklődött.
Megráztam a fejem.
- Mikor rájöttem, hogy az emberi étel is ugyanolyan megfelelő, minimalizáltam a gyilkolást – mondtam.
- Minimalizáltad? – értetlenkedéssel a szemükben kérdeztek újra.
- Egy évben egy vagy kettő, többnyire beteg vagy bűnös emberek. Nem mintha kibúvót keresnék. Gyilkos vagyok - hangom hidegen csengett az utolsó szavaknál, élettelenül.
- Attól függetlenül igazán figyelemreméltó a próbálkozásod - Carlisle hangja komoly volt, de igen erős késztetést győztem le, nehogy epésen fölnevessek. Éreztem, hogy komolyan gondolja, de ettől még nem tekintettem magamra másként.
- Seth? – néztem rá farkasomra.
- Igen? – pillantott felém.
- Te nem akarsz kérdezni? – beszéltem ismét.
- Nem tudtam, hogy én is kérdezhetek – válaszolta.
- Bolond kölyök. Te kérdezhetsz csak igazán – mosolyogva néztem, édesen csillogó szemeibe. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múltán szólalt meg elbűvölő hangján.
Egész hátralévő életem során hallgattam volna ezt a mennyei hangot.
- Az édesanyád nevére lennék kíváncsi.
- Az anyám nevére? – értetlenkedtem.
- Azt szeretném tudni, hogy a falkában kinek a rokona vagy – beszélte.
Rokon? Nekem? Lehet, hogy élnek rokonaim? Kissé beleremegtem a gondolatba.
- Elég lenne a családnév is - Pillantása fürkésző volt. Mintha minden rezdülésemet ismerni szeretné. Mintha az elevenembe látna.
- Ha jól emlékszem Ateara. Igen az. – válaszoltam megvonva vállaimat.
Seth boldogan fújt egyet. Megkönnyebbült? De mitől félt?
- Hé! Akkor Quil a rokonod! – beszélte. Már megint ez a Quil, aki örült annak, hogy farkas, legalábbis Seth ezt mondta. Hát ez sajnos nem családi vonás.
- Várjunk csak! Akkor én is! Quil a másod unokatestvérem! - Jacob arca egészen felvillanyozódott.
Nem tudom örüljek-e ilyen lökött rokonnak? De ismét bevethettem a legelbűvölőbb mosolyom.
- Mielőbb szeretnék Quillel is találkozni – mondtam.
- Rendben. Repesni fog az örömtől. - Seth hangja furcsán morcos volt.
Mit követtem el már megint?
- De előbb... Carlisle? – néztem rá a családfőre.
- Igen - Összeszorította szép ívű szemöldökeit. Biztos voltam benne, hogy a kérdése tényleg érdekes lesz - A képességedről szeretnék tudni.
- Ó - Biztos voltam benne, hogy valaki rákérdez majd. Kezdtem kétségbeesni, hogy senki sem kíváncsi rá, de Carlisle ezek szerint igen. Talán Edward épp ezért nem kérdezte meg. Tőle számítottam rá. Edwardra pillantottam. Némán bólintott. Csaló. Az összes kérdésedre választ kaptál. Válasza csupán egy szemkápráztató mosoly volt.
- Azt kell, hogy kérdezzem, mondjam, vagy mutassam?" Hangom meglepően cinkos volt, mosolyom a teljes fogsorom megmutatta. Láttam, ahogy Emmett ugyancsak hasonlóan vigyorog. Edward mohón tekintett rám, de nem adtam meg neki az élvezetet, hogy a képességemre gondoljak. Esme Carlisle arcát fürkészte, Seth pedig gyengéden simogatta tovább a kezemet. Jacob közelebb hajolt felém, mintha azzal is hamarabb hallaná meg válaszom. Rosalie továbbra is úgy festett, mint egy valódi dáma, némi izgalommal a szemében. Bella szemeiben különös fény csillant. Egyedül Jasper tűnt nyugodtnak.

11. Fejezet – Kíváncsiság 1. rész

Idegesen ültem le az asztalhoz. A gombóc még mindig vadul marcangolta a torkom. Szaggatottan vettem a levegőt. Remegtem volna, de hirtelen ötlettől vezérelve mégis felálltam és járkálni kezdtem. Jasper összehúzott szemöldökkel figyelte minden mozdulatom.
- Kérlek – könyörögtem, gyönyörű topáz szemeibe.
- Próbálkozom! – hangja türelmetlenül csengett.
Mindenki itt volt és az antik ebédlő asztal körül ültek, kivéve Renesmée-t.
- Hol? – kezdtem el a kérdést.
- Elment - hallottam Edward hangját.
Bella egy vastag könyvvel a kezében bűnbánóan nézett rám.
- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nincs itt, ha esetleg valami olyasmi hangzik el és Charlie is, szerette volna látni – beszélte.
- Charlie? – néztem értetlenül.
- Az apám – válaszolta egy apró mosollyal ajkain.
Folytattam a járkálást. Talán jobb is, hogy nincs itt, bár sajnálom is. Ő biztos meg tudna nyugtatni.
- Alice, mindent elmondtál? – tudakoltam rá pillantva.
- Igen, naná! – felelte jó kedvűen.
- Akkor kezdhetjük. Balról jobbra. Esme kezd. Nem kell finomkodni, teljesen őszinte leszek – hívtam fel figyelmüket.
- Nem kell ezt csinálnod - fogta meg a kezemet forró tenyerével Seth. Nyugodtabb lettem.
- Szeretném – feleltem könnyed egyszerűséggel.
- Dehogyis szeretnéd. Csak rád kell nézni - mondta cinkosan vigyorogva.
- Csak izgulok – remegtem meg egy pillanatra.
Féltő tekintete minden kétségemet elmosta. Elég erősek az érzései ahhoz, hogy az igazsággal együtt is szeressen.
- Minden rendben lesz - győzködtem sokkal inkább magamat, mint őt.
- Esme? - hangom engem is meglepett. Erős volt, elszánt és gyönyörű -Kérdezhetsz bármit – feleltem.
Nem jött válasz. Becsuktam a szemeim. Harminc másodpercet vártam, hallgattam Seth és Jacob szívének ütemes dobogását.
Emmett dobolni kezdett az ujjaival. Türelmetlenek vagyunk?
Esmére pillantottam. Mozdulatlanul nézett maga elé, mint aki épp nem közöttünk jár.
- Még nem döntöttél? - nyugodt megértéssel ejtettem ki minden egyes szót.
- Sajnálom - Gyönyörű tekintete bocsánatért esedezett.
- Ugyan már – legyintettem – Várhatunk még pár percet, addig a többiek is eldönthetik – fejeztem be mondatomat.
Csukott szemmel, Seth vállaira tettem a kezem. Éreztem, ahogy libabőrös lesz. Megpróbáltam elkapni, de utánanyúlt és megcsókolta azt.
Hogyan is lehetnék én a legtökéletesebb pár a számára, ha egyetlen érintésemet se bírja ki? Ha egy apró csókomtól is a hideg rázná? Hogy szerethet egy gyilkost? Azt, aki ártatlan emberek vérét szívta mértéktelenül, míg hozzá nem szokott az emberi étel ízéhez? Hogy lehetsz ilyen vak Seth? A szerelem vak és süket és érzéketlen? Nem erről az érzésről tartják, hogy a legfelemelőbb, legcsodálatraméltóbb, legönzetlenebb és a legönzőbb érzés is egyben az egész világon?
- Eszembe jutott egy - szakította félbe kétkedő kérdéseim özönét Esme.
- Halljuk! – fentebb emeltem a hangom és egy idegen mosolyt engedtem ajkaimra.
- Hol születtél? – kérdezte, majd bátorítóan rám mosolygott.
- Hát, Londonban születtem, de Olaszországban nevelkedtem – válaszoltam. Eszembe jutott egy emlék. Nem mondhattam, hogy nagy dolog volt, amit akkor átéltem, de akkor voltam a legeslegboldogabb életemben.
Úgy egy éves lehettem, - de nagyjából olyan egy négy éves gyerek szintjén - apuval sétáltunk a Kensington parkban. Mint általában, most is esett az eső Londonban. Akkoriban a kedvenc mesém volt, a Pán Péter. Életemben addig nem fogott meg semmi úgy, mint Wendy csodálatos kalandja, hogy eljuthat Sohaországba, ahol megismerkedik Péterrel, aki soha, de soha életében nem akar felnőni. Na, akkor én is így gondoltam. Apu minden sétálás alkalmával elvitt Pán Péter szoborjához. A csodálatos bronz szobor képe még a mái napig lebeg a szemem előtt, ahogy az égből potyogó esőcseppekre rásütött a nap halovány, előbukkanó fénye és gyönyörű színkavalkád lengte körbe a Kensington park azon részét.
Némán bámultam előre, gondolataimba merülve. Hallgatásomból Emmett torok köszörülése riasztott fel.
- Hmm? – ráztam meg fejem, mintha ezzel hessegettem volna el az emlékképet. Körbepillantottam. Mindenki meglepődve, egy kis türelmetlenséggel és kíváncsisággal a szemükben tekintettek rám. Kivéve Edwardot, aki egy mosollyal és egy apró, észrevehetetlen bólintással fejezte ki tetszését, az emlékképem iránt.
- Te jössz Rose. Én megkaptam a válaszom. Még többet is - hallottam Esme bársonyos hangját.
Rosalie hátradobta csillogó szőke fürtjeit majd szelíd hangon kérdezett:
- Nem akartál soha ember lenni? – érdeklődte.
A kérdés meglepett. Soha nem akartam ember lenni. Soha nem voltam az. Nem tudom, milyen halandónak lenni és úgy élni.
- Nem. Soha. Képtelen lennék rá – válaszoltam. Most Rosalie-n volt a meglepődés sora.
- Soha? – nézett a szemembe.
- Soha de soha. Nem tudom, hogyan kell – beszéltem, majd mintha rosszat mondtam volna lehajtottam fejem.
- És ami a halandósággal jár? – értetlenkedett.
- Mire gondolsz?
- Gyerekekre - hangja annyira megtört, de mégis annyira gyönyörű volt és olyan valószínűtlennek hangzott tőle. Ennyi vágyat még soha nem hallottam egyetlen szóban.
Hogy én mint anya? Erre még soha nem gondoltam. Anya? ÉN? ANYA? Egy gyerek?
- Úgy érzem, hogy én magam vagyok a gyerek. Lehetetlenül rossz anya lennék – habogtam.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan - szólt közbe Bella, s közben gesztenye barna tincseit megrázta a levegőben.
- Infantilis anya lennék – ragoztam tovább, mondandóm. Életemben, még csak eszembe sem jutott ez a gondolat, te jó ég! Hát milyen anya lennék? Mivan ha szerencsétlen gyermekemmel ugyanaz történik, mint velem, hogy sosem lesz saját, megértő és szeretet teljes családja. Ennyire nem lehetek önző.
- A kor nem akadály. Én is fiatalnak tartom magam az anyasághoz, de minden percét élvezem. És nem tartom magam rossz anyának – érvelte.
- De te valószínűleg mindig is komoly voltál. Míg én soha – tettem hozzá, majd egy bizalom teljes mosolyt küldtem felé.
- Én jövök! Én jövök! – örvendezett Emmett, aki szokásszerűen kimondja amit gondol, mérlegelés nélkül.
- Tessék Emmett? – néztem rá egy cinkos mosollyal.
- Engem az érdekel, hogyan tudtál legyőzni? Mármint, hogy milyen ez a technika, amivel harcolsz és honnan tanultad – kérdezte. Hogy lehet valaki ennyire kiszámítható? Ki gondolta volna, hogy az lesz a kérdése, hogy lány létemre, hogyan tudtam legyőzni…
- Egy vámpír annál erősebb, minél több benne az emberi vér. Én félig ember, félig vámpír vagyok. A vérem ugyan nem kering a testemben, mivel nem dobog szívem, de attól még jelen van, és az is elég – fejtettem ki a kérdés első részét – Továbbá, mint ahogy már említettem a mesteremtől tanultam ezt a technikát, amire azért képzett ki, hogy – itt ismét sóhajtottam, majd beszorult levegővel próbáltam hangot kiadni – alakváltókat gyilkoljak.
- Később még egy bunyó? - kacsintott rám, jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekinti a témát.
Várakozóan tekintettem Jasperre. Vajon ő mire lesz kíváncsi?

10. Fejezet – Farkaskölyök

Seth nem sokkal az indulás után már be is érte Edwardot. Élveztem velük futni. Felszabadító és megnyugtató is volt egyszerre. Jólesett nézni őket, ahogy igazodnak egymás mozdulataihoz, versenyeznek, elmerülnek a sebesség mámorában. Meglepő érzéseket produkált bennem Seth. Egyetlen pillantásával felkavarta az egész világomat. Egyszerűen nem tudom, mi is lehet ez, amit érzek. Boldog vagyok, ha velem van, de hiánya olyan űrt okoz egész testemben és lelkemben, amire nincs gyógymód.
Illetve még egy érzést megtapasztaltam. Valahányszor Edwardra figyelt és vele szórakozott, mellőzöttnek éreztem magam. Irigyeltem minden pillanatot, amit nem velem töltött. Irigyeltem az összes Cullent, az összes farkast. Irigy voltam Forksra és La Pushra, az összes lakosra, mert előttem megismerhették őt. Rá kellett jönnöm, féltékeny vagyok a világra.
Csak negyed órába telt visszaérni a házhoz. A déli hőség álmosító jeleit fedeztem fel a tikkadt Seth-en, aki, amint a Cullen házhoz értünk, egy bokor mögött átalakult, majd elrohant a család konyhájába. Tisztán lehetett hallani minden egyes kortyot, amit lenyelt.
Szégyenkezve léptem be. Olyan hülye voltam! Micsoda ostoba kirohanás volt ez tőlem! Muszáj kiengesztelnem őket.. és már van is egy ötletem.
Miért is lepődtem, meg amikor megláttam Alice-t a lépcsőn letáncolva elém sietni?
- Nekem tetszik az ötleted, szólok a többieknek és kezdhetjük is! – mondta, s közben egyet rám kacsintott.
- De Alice! - mindig elfelejtem, hogy a jövőbe lát - Máris? – beszéltem ismét.
- Igen. Mire várjunk? – kérdezte.
- Öhm, oké rendben, csak tudod… megéheztem egy kicsit – feleltem, majd zavaromban lehajtottam a fejem.
- Úgy érted szomjas vagy? – nézett rám érdeklődve.
"Nem – itt megráztam a fejem – éhes – válaszoltam újra.
- Ohh - Szemmel láthatóan megleptem. Megint.
- Alice, most hogy-hogy nem zavarja a képességed, hogy vérfarkasok vannak a házban? – néztem rá meglepődve.
- Nem látok semmit, az előbb csak rád koncentráltam és magamra, így láttam meg, hogy mire készülsz – válaszolta könnyed egyszerűséggel.
- Bonyolultan hangzik – megrántottam a vállam.
- Nehezebb így összeszedegetni a morzsákat, az már biztos. De ne tereld el a szót, hívom a többieket – felelte kacagva.
Lemondóan felsóhajtottam és legyintettem egyet a kezemmel. A felkavart levegő Alice édes illatát hozta magával, Jacob és Seth érdekes illatával keveredve.
Nem bírtam magammal, csak egy pillantást hagy vessek rá. Muszáj látnom. Csak egy ici-pici pillanatra láthassam az arcát. Hangtalanul a konyha ajtajához siettem és óvatosan bekukucskáltam.
Seth épp a hűtőt rámolta ki, ami teli volt mindenféle mirelit zöldséggel és nyers hússal. A Cullenek ezek szerint számítanak az éhes farkasok sáskajárására.
Minden erőfeszítésem ellenére felkuncogtam. Mellettem Alice jelent meg, aki amint meglátta az ételekkel bajlódó Seth-et angyali kuncogásba kezdett.
Nem kell gondolatolvasás, vagy jövőbelátás ahhoz, hogy tudjam mit fogunk Alice-szel tenni. Szelíd erőszakkal nyomtam a megilletődött, éhező Seth-et az ebédlőasztal egyik székére, miközben Alice kiválogatta az ebéd hozzávalóit. Segítettem főzni és együtt nevetgéltünk valahányszor haragosan követelőzött a farkasom gyomra.
- Mindjárt, mindjárt! - Alice már tűkön ült. Ő lenne az egyetlen türelmetlen vámpír?
- Nagyon jó illata van - szagolt át a vállunk fölött Seth.
- Hé! Nem mész innen!? – emeltem fel hangom mosolyogva rápillantva.
- Mi vagyok én? Kutya? – kérdezte.
- Nem, csupán egy neveletlen farkaskölyök – beszéltem mosolyogva.
- Dawn, kölyöknek nézel? - mélybarna szemei szenvedően csillogtak. Megéreztem a hangjában a szorongást.
Hogyan is tudnék többé gyerekként tekinteni rád? Butuskám...
- Nem nézel ki kölyöknek - mértem végig - de ha tudnád én milyen, idős vagyok...
- Miért milyen idős vagy? – kérdezte felcsillanó szemekkel.
- Maradjunk annyiban, hogy többször annyi, mint te – feleltem.
- Nem fogod elárulni igaz? – folytatta tovább.
- Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől, szemtelenség – mondtam elmosolyodva, majd színpadiasan felhúztam az orrom, megjátszva a sértődöttet. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Elmesélted a többieknek az ötletem Alice?
- Igen, egy fél óra múlva mindenki itt lesz – mondta vigyorogva-
- Miféle ötletről van szó? -kérdezte Seth.
- Dawn törleszteni akar. Bár erre semmi szükség. Esme már attól a csillagok közt járt, hogy
visszajöttél – érvelt.
Ó, drága, kedves Esme! Túlontúl megbocsátó vagy. Mintha máris az édesanyám lenne, minden megmozdulásában lehet érezni túlcsorduló szeretetét mindannyiunk iránt.
- Törlesztés? Hogyan? – kíváncsiskodott farkasom.
- Majd meglátod farkaskölyök - feleltem mosolyogva, miközben éreztem, hogy a gyomrom bukfencet hány az idegességtől. Minden éhségem elszállt. Egy falat emberi étel se csúszott volna le a torkomon.
- Ebéd! - kiáltotta boldogságtól elragadtatott hangon Alice.
Seth elé pakoltuk az összes elkészített fogást. Levestől a főételen át a desszertig, amikor Jacob viharzott be és ült az asztalhoz. Alice azonnal kerített még egy terítéket. Majd szépen, esztétikusra rendezve megterített az alfának is.
Bármennyire is ideges voltam, Alice desszertjébe, muszáj volt belekóstolnom, de ezért Jacobbal kellett élet-halál villaharcot vívnom. De végül is, ilyen édes eperkelyhet még soha nem kóstoltam.
Amint a srácok jóllakottan hátradőltek a székükben, a teljes, csodálatos Cullen család szállingózott be és ült le az asztalhoz. Mindenki egyesével és mosolyogva ült le az asztalhoz.
Jeges zuhanyként futott végig rajtam az idegesség, teljesen megbénultam. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, ami nem engedte, hogy levegőt vegyek.
-Kezdődik – gondoltam magamban, majd sóhajtva belekezdtem mondandómba.

9. Fejezet – Könnyes kérdések

Még mindig az ablak előtt álltam, csodáltam, ahogy a fák leveli érzéki táncot lejtenek a lágy szellővel. Lassan fordultam vissza az ablaktól, miután a farkasok eltűntek a szemem elől. Valami furcsa izgalom lett úrrá az egész testemen, amit nem tudtam szabályozni. Valami furcsa villanás a szívemig hatolt.
Hangos kopogtatás hallottam. Izgatott lettem, de nem úgy, mint mikor félek az első találkozástól. Nem ez teljesen más volt.
Renesmee boldogan várta a karomban, a szobába lépőket. Először Jacob lépett be, majd mögötte a világ legkedvesebb szemeinek tulajdonosával.
Letettem Nessie-t, aki kecsesen Jacobhoz táncolt. A másik férfi rám se nézett, nem úgy tűnt, hogy tud a létezésemről.
Éreztem, ahogy az üvegkalitka, amiben eddig éltem most megreped, és szilánkokra törik. Ott álltam meztelenül, kivédhetetlenül eltelítve egy idegen, soha nem tapasztalt érzéssel, amely egyszerre akart darabokra szaggatni, változtatta meg az egész világom és tett teljes egésszé.
Csillogó fekete haja, akár Jacobé, az égnek meredt. Sötét bőre kiemelte csodaszép sötétbarna szemeit. Egész lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan érzés, amely nem eresztett. Minden bolygó körülötte forgott, minden napsugár csak őt akarta elérni, minden fűszál érte nőtt.
Ha a világnak egyszer vége szakad vele, akarok lenni, amikor az utolsó hajnal hasad, vele akarok lenni, amikor leszáll az utolsó alkonyat és nem bánok majd semmit. Teljesen elfeledkeztem magamról. Gondolataim ezerfelé utat jártak végig, és mindbe ő szerepelt.
Mi ez az érzés?
Jacob a mellkasára emelte Renesmeét majd a barátjához fordult.
Róla beszéltem - fejével hanyagul felém intett, miközben tekintete még mindig a kis Renesmeén függött.
Az idegen végre rám nézett.
Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig rám meredt. Egészen közel lépett és megérintette a kezem.
- A nevem Seth Clearwater - remegő hangja különösen csengett.
- Dawn Daniells - apró suttogásom izgalommal volt teli.
Hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire emberi, de mindeközben ennyire csodálatos legyen?
- Dawn Cullen – táncolt le Jasperrel az oldalán Alice, a lassan zsúfolttá váló nappaliban.
- Cullen? – kérdeztem meglepetten.
- Mivel vörös hajad van, mint Edwardnak – mondta nevetve.
- Dawn Cullen - ízlelgettem a nevem - Szépen elhagytad a családnevem – feleltem mosolyogva – De nem érdekes, hisz, úgysem velük nőttem fel – mondtam szomorúsággal a hangomban, majd zavaromban lehajtottam a fejem.
Mindenki meglepve nézett rám, kivéve Seth-et és Renesmeét, akik valami különös szeretettel figyelték mozdulataim. Kelletlenül magyarázni kezdtem.
- Szóval, nem az igazi szüleim neveltek fel, hanem más – megráztam fejemet, ezzel próbálva elhessegetni gondolataimat – De muszáj épp most a családi ügyeimről beszélni – kérdeztem zaklatottan.
- Nem, természetesen nem – válaszolta Alice, majd mosolyogva megpróbált belekezdeni egy újabb mondatba, azonban Edward félbeszakította.
- Dawn! Csak még egy kérdés – nézett rám, majd sóhajtott egyet.
- Igen? Bár nem hiszem, hogy ezt épp most kellene elkezdenünk – mondtam Edward felé fordulva.
- Ha nem a szüleid neveltek fel, hanem az, akire gondolok – itt rám nézett. Tehát tud mindent. Miért nem tudom visszafogni a gondolataimat? – akkor ők emberek voltak? – fejezete bekérdését.
- Hát – kezdtem bele, s közben egy hatalmasat sóhajtottam – az anyukám volt csak az – mondtam ismét ki préselve tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.
- És apád vámpír – fejezte be mondatomat Edward, majd meglepve és értetlenül nézett rám. Gondolataimat ismét nem tudtam féken tartani. Éreztem a következő kérdést, amivel bombázni fognak.
- Csak, hogy biztos legyek benne...bocsáss, meg ha tévednék, de az anyád Quileute indián volt? – mondta ki következő kérdését.
- Mit számít ez? - morogtam.
Mi köze hozzá! Az anyám Quileute volt, és?
- De ti épp az előbb...és mindketten, Jasper érezte – mondta ki Edward hangosan gondolatait.
- Mindketten? – lepődött meg Seth.
Én még mindig nem értettem miről is van szó valójában. Nem értem, hogy mi köze volt anyámnak Sethez.
- Micsoda? – kérdeztem értetlenül.
- Édesanyád nem volt véletlen farkas vagy alakváltó? – kérdezte ismét egy hang.
- Nem! Csak a vérvonalat örököltem – mondtam – vagyis, hogy ez sem biztos és nem is tudok sok mindent, hisz még azelőtt elvettek a szüleimtől, mielőtt felfogtam volna mi is vagyok valójában, milyen egy szánalmas, lélek nélküli teremtmény – habogtam.
Iszonyatos gyűlölet lángolt fel bennem. Ez nem érdekes! Mintha valami kísérleti nyuszi lennék! Nem! Nem azért születtem erre a világra és képeztek ki, mert valakinek kipattant ez a fejéből.
Edward felkapta a fejét és aranyszínű szemeinek könyörgő tekintete az enyémbe fúródott.
Morgás szakadt fel torkomból. A kezem remegett az indulattól.
Félrelöktem az utamba álló zavarodott Emmettet, feltéptem az ajtót és csak futottam és futottam hosszú, kínzó órákon át.
Bocsáss meg Seth, de én soha sem lehetek a tökéletes pár számodra.
- Bocsáss meg – összeestem kavargó érzelmeim viharától, majd, mint a zápor úgy indultak meg könnyeim.
Lám sírni is tudok. Bár sose jöttem volna rá. Bocsáss meg Seth.
Ki tudja mennyi szívszaggató perc után egy jéghideg kéz, érintette meg a vállamat.
- Dawn, sajnálom, hogy megbántottalak. Azt hittem tisztában vagy a dolgokkal - Edward hangja könyörgő volt és én nem tudtam tovább haragudni rá, csak magamra.
- Úgy viselkedtem, mint egy neveletlen csitri. Bocsáss meg - rápillantottam könnyeim fátylán át. Mögötte egy homokszínű farkas szűkölve szuszogott.
- Bocsáss meg! - futottam Sethez és öleltem meg csapzott, homokszínű bundáját.
Alig hallottam Edward hangját a hátam mögül.
- Nem neheztel rád, mindenki nehezen veszi ezt, Quilt leszámítva – beszélte
- Nem tudom ki az a Quil, de én nem vagyok farkas - suttogtam Seth szőrébe és magamhoz szorítottam remegő testét. Már amennyire tudtam.
- Én félig vámpír vagyok, tehát semmi jelentősége annak, amit az előbb beszéltél – feleltem, miközben megrántottam a vállam – Azt tudom, hogy mi vagyok, de már mondtam, hogy nem akarok még róla beszélni, vagyis inkább még nem tudok – mondtam, majd zavaromban közelebb simultam Sethez.
- Tudom, tudom. Sajnálom – beszélte Edward, bűnbánó szemekkel.
- Rendben, csak kíváncsi voltál – könyveltem el magamban, amit nagyvalószínűséggel ő is hallott.
- Szóval – mondtam egy pillanatnyi levegővétel után – akár vissza is mehetnénk. Már kiderült, hogy sírni is tudok, ha nagyon akarok – elnevettem magam – és kiderült az is, hogy miről nem akarok még nektek beszélni – ismét egy sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaimat.
- Oké, menjünk – egyezett bele Edward, majd bólintott egyet Seth-nek és néhány méter hátrányt hagyott nekünk.
Megpusziltam farkasom puha bundáját, majd egymásra pillantva indultunk Edward után.

8. Fejezet – Kristályos csillogás

Ott álltam a szobámban, a hatalmas gardróbom előtt, amit Alice-től kaptam. A ruhák csodaszép látványa elkápráztatott, és ha tudtam volna sírni, most megtettem volna, persze örömben. Végre úgy éreztem, hogy van családom, akik szeretnek és meglepnek. Ezt valahogy viszonoznom kell nekik. Hisz annyira vágytam rá mindig, de most, hogy megkaptam, nem hanyagolhatom el a kapcsolat gondozását.
- Imádlak Alice! – ujjongtam ugrálva, mint egy kisgyerek.
Végigfutottam a sorokon újra és újra és újra. Szökdécselve kaptam hol az egyik ruhához, hol a másikhoz. Minden ruhát megtapogattam, minden cipőt megcsodáltam, minden táskát megsimogattam. Minden övet, ékszert alaposan megvizsgáltam. A két sor között leghátul, egy hatalmas szekrény állt, legalább, akkora, mint amilyet Alice szobájában láttam.
- Nézz be oda is - duruzsolta Alice, aki még mindig kitörő örömömben gyönyörködött.
Ahogy meghallottam a hangját, eszembe jutott, hogy mindezt neki köszönhetem. Égnek emelt kezekkel, sikítva rohantam Alice felé, aki bár meghökkent, de nem ugrott el. Kíméletlenül megölelgettem. Arcomat a nyakába fúrtam, karjaimmal átfogtam vállait. Lehetetlen volt elmenekülnie, de nem is akart. Jéghideg, bársonytapintású ujjaival a hajamba túrt, másik kezével meztelen hátamat simogatta. Testhőmérsékletünk kétfoknyi különbséget mutatott, javamra. Nem elég, hogy a rajtam lévő ruhadarab egy merő csipke, de még hihetetlenül kivágott is. Belenéztem a tükrök egyikébe, ami teljes alakunkat megmutatta. Hirtelen mindössze 20 tükröt számoltam össze, mind különböző méretű és más-más helyen fellelhető.
Két eszményi, hófehér alakot láttam, amint kecsesen és bensőségesen egymást ölelik. Az egyikük hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét, a másik hosszú, rendezetlen és vörös hullámai a háta közepéig értek. A koboldszerű vámpír kedves tekintete találkozott az enyémmel.
Nehezemre esett, de elengedtem és a hatalmas szekrény felé, lépkedtem, úgy éreztem magam, ahogy a menyasszonyok érezhetik az oltár felé haladva magukat.
Kihúztam a legalsó fiókot. Fehér csipke. Folytattam a következővel. Vörös és fekete csipke.
Majd a harmadikat. Rózsaszín és kék csipke.
- Alice, nem választhattál volna kevésbé kacér fehérneműket? – nevettem fel.
- Nem tetszik? - hangja incselkedőnek hallatszott, sem mint kétségbeesettnek.
- Mindegyiket imádom. De ezt te tudtad előre – kacagtam fel ismét.
- Naná! De nézd meg a legfelső fiókot is! – folytatta. Nem értettem, hogyan lehet ezt az örömöt még fokozni. A rengeteg dolgot kaptam már így is.
Ez a család egyetlen nap alatt, adta meg nekem mindazt, amire gyermekkorom óta senki nem volt képes.
Lemondóan vigyorogva húztam ki az utolsó fiókot, ami meglepetésemre ketté volt osztva,
egyik felében fésű és kis kézi tükör, a másikban áttetsző, csillogó, sokat mutató hálóingek.
Mikor lesz szükségem ennyi tükörre? Mikor kell nekem ilyen ledér hálóruha?
- Alice - hangom egyszerre tűnt meglepettnek, izgatottnak és durcásnak.
Kivettem az egyik hálóinget.
- Tudsz valamit amit én nem? - kérdeztem félig felvont szemöldökkel.
- Jaj Dawn, csak nekem sohasem volt szükségem ilyesmire és végre vásárolhattam. De ha nem tetszik, nekiadom valakinek... – beszélte sértődötten, de mégis valami kis boldogsággal a hangjában.
Legyőzött. Ilyen álszomorú szemek ellen semmi esélyem. Meghajlok nagyságod előtt Alice.
- Győztél - motyogtam kelletlenül, mire ő a nyertesek örömével csilingelve felnevetett.
- Kapj magadra valamit! Nemsokára vendégeink jönnek – jelentette ki, majd áttekintett a gardrób másik végébe.
- Kik? – kérdeztem.
- Vérfarkasok – felelte.
- Ezt te honnan tudod? Én úgy tudtam, hogy nem látod a farkasok jövőjét, és az se tűnt fel,
hogy látomásod lett volna – mondtam.
- Nem is látom a jövőjüket! - hangja bosszúságtól remegett - Pontosan ez az! Eltűnt az egész
család jövője. Ez kiborító - halántékát masszírozva táncolt ki a szobából.
Kinéztem a gardróbból az üvegfalon át a szabadba, sütött a nap, biztos voltam benne, hogy odakint tikkasztó a hőség. Belenyúltam a fehér csipkés fiókomba és kivettem egy-egyszerűbb darabot. Elsétáltam a nyári ruhákig és könnyed mozdulatokkal magamra vettem egy piros
ruhácskát. Kiválasztottam hozzá Alice egyik cipőkölteményét.
Gyengéd kopogást hallottam, majd Rosalie lépett be.
- Igazán csinos vagy - hangja inkább udvariasnak tűnt, nem hittem, hogy tényleg így gondolja, elvégre ő a legszebb angyal ezen a világon.
- Köszönöm Rose – válaszoltam kedvességére.
- Megengeded? - kérdezte elbűvölően, miközben a felső fiók rejtette gyöngyházfényű fésű után nyúlt.
- Persze – feleltem, könnyed egyszerűséggel.
Nem értettem miért jött. Lassan, finom csuklómozdulatokkal bontotta ki a hajam.
- Kíváncsi voltam, hogy tetszenek-e az új ruháid. Tudod, néhányat én választottam – kezdett
bele, majd a fésülni kezdte, hosszú hajam.
- Imádom őket – válaszoltam zavartan. Valóban csak emiatt jött volna?
- Szóval... Igazából nem csak ezért vagyok itt - még egy utolsót húzott a fésűvel a hajamon,végül kezével rendezett el még néhány tincset.
- Észrevettem, hogy olyan furán nézel és ... – kezdett bele, de meglepetten közbe szóltam.
- Furán? – kérdeztem.
- Hát...olyan mintha elbambulnál vagy ilyesmi... – mondta, majd rám emelte tekintetét.
- Mert egyszerűen túl szép vagy. A világ leggyönyörűbb teremtménye vagy, amit valaha láttam.
- Ohh – arca felderült - azt hittem, hogy valami baj van velem. Hiszen Emmettet is megkedvelted, sőt mindenkit. Egy napja vagy itt és egyszerűen imádnak – beszélte.
- Nem értem mire akarsz kilyukadni Rose. Ha arra célzol, hogy bárki jobban szeret nálad, tévedsz – tettem hozzá és egy bátorító mosolyt küldtem felé.
Hálásan, viszonozta reakcióm.
Jajj, de kis butus. Nála, hogyan is szerethetnének jobban? A legédesebb tüneménynél?
Kéz a kézben tartottunk a zongoraszótól hangos nappali felé, ahol Renesmee, Bella és Esme hallgatta Edward játékát.
Épp mikor leértünk fejeződött be a dal.
- Most Esme kedvencét! - Bella hangja dallamosan adta ki a parancsot.
Edward válaszul szelíden elmosolyodott és virtuóz játékba kezdett a hatalmas zongorán. Ilyen kedves, szívemig hatoló, művészi és elragadó dalt még soha ezelőtt nem hallottam.
Vigyázva, hangtalanul az ablakhoz sétáltam és mozdulatlanul, mereven hallgattam a fantasztikusan melengető szerzeményt. Becsuktam a szemem és csak a zenére figyeltem. Nem vettem levegőt. Csak a fülemet és halott szívemet használtam. Egész lényemet átjárta a zene. Mikor a zongora elhallgatott, morcosan pislantottam Edwardra, aki biztatóan Nessie-re nézett.
Tegnap óta is nőtt, már úgy néz ki mint egy hároméves. Már inkább 4 éves, mint három.
Nessie lassú táncoló lépésekkel siklott felém. Gyönyörködve elmosolyodtam. Gyorsított léptein. Lehajoltam hozzá, megöleltem és a magasba emeltem. Gyermeki arca sugárzott a boldogságtól.
Magamhoz szorítottam, nyakamba fúrta apró arcocskáját. Teste forró volt, de őt nem zavarta, hogy hidegebb vagyok nála. A többiektől megszokhatta, náluk amúgy is melegebb vagyok. Számomra nem létezett más ebben a pillanatban, csakis Ő. Kicsi kezét lágyan a nyakamhoz érintette.
Áram futott végig a testemben és ezernyi színt, alakot és érzést éltem át egy pillanat alatt. Láttam, ahogy kecsesen besétálok az ajtón, ahogy majdnem megtámadom Jacobot, ahogy Nessie-re nézek, éreztem mennyire meg akart érinteni, mennyire ellenállhatatlanul akart mindenhová követni. Nem akartam többé nélküle létezni, olyan lett számomra, mintha a saját kis húgom lett volna.
- Szeretlek apróság - duruzsoltam halkan a fülébe. Nem tudtam többet mondani, egyszerűen lehetetlen kifejezni mit érzek iránta. Imádom.
Válaszul megfogta nyakam és ezernyi villódzó színt láttam, az összes boldog pillanatot, minden érzés átjárta a testemet. Majd két farkas képe jelent meg szemeim előtt. Nessie ettől is boldog volt.
Megfordultam és kinéztem az üvegen. Két hatalmas farkas futott a ház felé, rám se pillantva, az egyikük kisebb, kevésbé fenyegető, homokszínű. Valami furcsa érzés kavargott halott, jeges szívemben. Olyan érzés volt, mintha meg akarna dobbanni.

7. Fejezet – Kimerültség

Még mindig Jasper mellett sétáltam, tartva, emberi lassúságú lépteit. Az eső még mindig csepergett. Halkan kopogott, szoborszerű bőrömön. Most ismét Jasperre pillantottam, majd belekezdtem további kérdésembe.
- Mire gondoltál azzal, hogy ne játsszak vele, mármint Embryvel? – mondtam ki, zavarodottan szavaimat.
- Úgy érted, nem tudod, hogy mire céloztam? - húzta fel egyik szemöldökét, tekintete megint óvatos és valahogy kíváncsi volt.
Az ellentétek vonzzák egymást, igaz Alice?
- Nem. Nem tudom. Hiszen mondtam, hogy nem értelek – magyarázkodtam.
- Tehát nem szándékosan gyakorolsz a farkasokra ilyen hatást? – nézett rám meglepődötten.
- A farkasokra? Hatást? Én? Szándékosan? Tessék? – értetlenkedtem, s közben hangomat
háromszor magasabbra emeltem, mint általában.
- Azt hittem, ez a képességed. Hiszen Jacobot is kizökkentetted a támadásból mikor legelőször találkoztatok. Úgy gondoltam, hasonló hatást tudsz gyakorolni a körülötted lévőkre, mint én, csak te kifejezetten egy érzést juttatsz el és kifejezetten a vérfarkasok felé – beszélte.
- Megnyugtatlak. NEM. Nincs ilyen képességem. Én csak próbálom nem darabokra szaggatni őket és megkedveltetni magam – tettem hozzá az igazságot.
- Akkor óvatosan a megkedveltetéssel, Embry majdnem beléd habarodott. Jacob kitekerné a nyakadat, ha az összes farkas utánad, koslatna - angyali arcán démoni vigyor terült szét.
Mégiscsak hasonlít valamiben Alice-re.
- Jól van. Értem. Óvatos leszek - morogtam egy szuszra.
Ekkora butaságot. Komolyan elegem van a mai napból!
Futva tettük meg a további utat a házig. Reméltem, hogy valahonnan szereztek egy ágyat Edward régi szobájába, mert nem bírtam tovább. Ez a nap lemerített szellemileg. Az ide út, az első találkozás, vásárlás Alice-szel, Emmett harci technikái, Jacob, vérszomj és Embry. Jaj, nekem! Mi jöhet még?
Olyan gyorsan értük el a bejárati ajtót, hogy szinte be sem fejeztem az utolsó, kusza gondolatomat, amikor megfogtam a modern tervezésű fémkilincset.
Az egész ház kihaltnak tűnt, ami elég érdekes lett volna, figyelembe véve azt, hogy a lakói halhatatlanok, és meggyilkolásuk igencsak körülményes lenne.
Érdeklődve néztem Jasperre, aki már a lépcsőn suhant felfelé.
Mi folyik odafent? Nem bírnék ki még több izgalmat. Egy hosszú és pihentető alvásra volt, szükségem. Most azonnal!
Szinte vonszoltam magam az emeletre. Egyre kevesebbszer pislogtam, egyre nagyobbak lettek a lépcsőfokok, egyre súlyosabbak a végtagjaim. Egy hideg kéz karolt át.
- Nem hittem Alice-nek, hogy elalszol a lépcső tetején. Megint buktam egy fogadást – A hang és az illat ismerős volt, de beletelt egy percbe, mire rájöttem ki is cipel a ház utolsó szobája felé. Tényleg pihennem kell.
Beszélni próbáltam, de a fejem hátrahanyatlott, mint egy rongybabáé.
Emmett kajánul kuncogott.
Utolsó erőmmel még nyomtam egy barackot sötéten göndörödő fürtös fejére, majd elnehezülten lecsukódtak pilláim.
Szinte egy perc múlva türelmetlenül gyönyörű hangokra ébredtem.
- Mikor? – kérdezte valaki.
- Mindjárt – suttogta Alice.
- De mégis mikor? – türelmetlenkedett Emmett.
- Pssszt Emmett, láthatod, hogy már ébredezik – csitította el a lány.
- Jó reggelt Hugi!" hallottam Emmett dallamos medvedörmögését.
Hunyorogva néztem rá. Még nem teljesen voltam magamnál. Tényleg kimerült lehettem, már vagy két hónapja nem aludtam. Min vigyorog ennyire? Ja igen, elég gyűrött lehet az ábrázatom, ilyenkor vagyok a legemberibb.
Edward nevetését hallottam a nappali felől.
- Mióta ültök itt? - Nagyon reméltem, hogy nem horkolok...
- Csak egy pár órája – nevetett fel Emmett, majd ismét megszólalt.
- Horkoltál és beszéltél is – röhögött.
- Órák - A hangom elgyötörtnek tűnt. A fejemet egy hatalmas, puha, mintás párna alá temettem. Alice. Biztos ő követte ezt el. A párna alól kikukucskálva figyeltem csak meg, hogy milyen csodás helyen is vagyok. Egy hatalmas ágy állt közvetlenül egy nagy üvegfallal szemben. Rengeteg párna és egy hatalmas takaró biztosította a kényelmemet. A párnáim háromszínűek voltak, ugyanúgy, mint a takaróm, mind selyemből. Alice, te nagyzoló.
- Itt az ideje, hogy felöltözz. Látnom kell az arcod, amint körbenézel a gardróbodban – mondta mosolyogva.
- Akkor én megyek is - sóhajtotta Emmett és már kinn is volt a szobából.
Menekül a gyáva.
Alice kíméletlenül lerántotta rólam a takarót. Meglepetésemre egy csupa csipke hálóing volt rajtam.
- Mondd, hogy ezt te adtad rám és nem Emmett – hangomban egy csöppnyi kérlelés hallatszott.
- Mikor elkezdtem lehúzni rólad a ruháid, rémülten rohant el - izgatottan csengett dallamos hangja, ahogy felnevetett. Kezeivel mutogatni kezdett, jelezve, hogy nem bír már tovább várni.
Lusta mozdulatokkal másztam ki az ágyból. Fejemet először le, majd felhajtottam, s hátra simítottam hosszú, vörös tincseimet.
Alice egy mahagóni ajtó felé vezetett, ami a szoba egyik sarkából hívogatott. Eddig észre se vettem, de most már mást nem is láttam. Egy századmásodperc múlva már az réz ajtógombot fogtam. Izgatottan felsóhajtottam és vetettem egy utolsó pillantást Alice kíváncsian gyönyörködő arcára. Levegőmet egy hatalmas adag levegővel töltöttem meg, majd erőt véve magamon, benyitottam.
Egy teljes másodpercig nem fogtam fel mit is, látok.
Pazar ruhaköltemények sorozata, ezernyi selyem, milliónyi csipke, száz és száz csillogó, fénylő pontocska.
Éreztem az összes ruha illatát, érzékeltem az összes anyagot, mintát, színt...
Két takaros sorba rendezve lógtak a fogasokon a ruhák szín, évszak és alkalom szerint rendezve. Csodálatosan rendezett külön álló, kis szoba. Ismét körül tekintettem, hogy elraktározzak minden egyes információt. Majd észrevettem.
A baloldali sor végén láttam meg a csodás, zöld ruhámat, alatta egy meseszép magas sarkú cipővel, ami ugyanolyan színű volt. A csodás lábbelit apró, kristályszerű ékkövek díszítették, egy apró kör alakot formázva. Tökéletesen elegáns, divatos és meseszép...