33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!

Mindenki engem bámult, ahogy behódolva figyeltem Caius önelégült mosolyát. Cullenék próbáltak olyan arcot vágni, mintha minden rendben lenne. Ahogy végig pillantottam a Volturi vezetőin, felfedeztem szemeikben a hátsó szándék gyökereit. Aro mosolyogva pásztázott végig rajtunk, Marcus unott arccal meredt maga elé, még Caius állta undorodó pillantásaim hadát.
A szél dühösen és vadul söpört el mindent, ami az útjába került. Az eget még mindig vastag és sötét felhők ostromolták, melyeknek hideg könnyei szorgalmasan hullottak márvány keménységű bőrünkre.
- Carlisle, barátom! Sajnálom, hogy ismét ilyen helyzetben kellett találkoznunk – felelte Aro, megbánással a családfő felé.
- Nos, mivel bizalmatlanságot igazolod, azzal, hogy nagyobb létszámú csoporttal jelentél meg, így azt gondolom, hogy felesleges bocsánatot kérned Aro – válaszolta kemény hangon.
- Nem, barátom ez nem így van. Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer bebizonyíthatom bizalmam feléd – beszélte. Carlisle csupán bólintással válaszolt. Ajkai egyetlen vonallá préselődött, ahogy rápillantott régmúlt barátjára.
- Itt az idő távozni bátyáim! – vetette fel Marcus kelletlenül.
- Igen talán igazad van! – felelte ismét a vezető. Még egy pillantást vetettem Caius-ra. A szívem is bele sajdult gonosz és utálatos tekintetembe.
- Akkor barátaim, remélem még találkozunk – felelte Aro, mézes mázos hangon, majd felém fordult - mi pedig kedves Dawn holnap hamarosan látjuk egymást – bólintottam válaszul.
- Barátaim! Bízom benne, hogy nem feledtétek el, hogy ezen a területen mi nem vadászunk emberre – sóhajtotta a családfő.
- Igen, barátom – válaszolt fölényesen Aro. A csoport a vezetőkkel együtt megfordult, majd először lassú emberi léptekkel, majd pedig már vámpír gyorsasággal távoztak.
Anyu és apu közelebb léptek hozzám. Kezeiket vállamra helyezték.
Furának és elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra itt vannak velem. Vajon miért jöttek vissza? Minek kellek ennyi év után nekik?
Össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit.
- Akkor, azt hiszem, talán menjünk be – beszélte Carlisle, s közben egyik kezével a házra mutatott.
Lehajtott fejjel lépkedtem a nedves talajon egészen a bejárai ajtóig. Néha Alice-re pillantottam, aki még mindig kerülte szemeink találkozását. Nem tudtam mi tévő legyek. Fogalmam sem volt, hogyan lehet kezelni az efféle különös és meglepő eseményeket. Szemeimmel az erdő sötét árnyékait pásztáztam, néhány percnek ugyan el kellett telnie mire megtaláltam Seth-et. Hatalmas léptekkel közeledett felém. Arcán láttam a szenvedést.
Felé rohantam, majd forró karjai közé vetettem magam.
- Sajnálom – suttogtam mellkasába.
- Csss, nem kell beszélned – mondta halkan. Egyik kezével lágyan simogatni kezdte nedves hajam. Fentebb vonta államat, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra. Ebben a pillanatban csak ő számított, elfelejtettem minden meglévő problémámat. Lágyan szorítottam magamhoz, ahogy száját az enyémre tapasztotta.
- Dawn! – szólalt meg a hang az ajtó irányából. Seth morgott egyet, majd suttogni kezdte.
- Este találkozunk? – kérdezte. Válaszul bólintottam, majd hátra fordultam a hang irányába.
- Gyere! – felelte Drake játszott szeretettel a hangjában.
- Megyek – feleltem kelletlenül. Fejemet lehajtottam, majd lépkedni kezdtem a ház felé. Hallottam farkasom lépteit az erdő vizes talaján.
Beléptem a házba, majd leültem a többiek mellé. Drake végig követett, de nem néztem rá. Nem tudtam mit is kellene mondanom. Képtelen voltam jó pofizni mindenkivel. Hirtelen elhatározásból felpattantam az kanapéról, majd megszólaltam.
- Felmegyek csomagolni – suttogtam magam elé, vigyázva arra, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Helyes – válaszolta apu, majd elmosolyodva közelebb vont magához.
- Hiányoztál kicsim, sajnálok mindent – felelte, majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- Te is nekem – válaszoltam hangtalanul.
Kifejtettem magam öleléséből, majd felsiettem a szobámba. Levetettem magam az ágyra. Emlékek, s gondolatok hada kezdte ostromolni agyam.
Eszembe jutott, Alice boldogságtól ragyogó arca, ahogy Emmett megölelt, miután hazajöttem és huginak szólított. Amikor Esme és Carlisle mosolyogva fogadtak be családjukba, amikor Nessie-vel várat építettünk La Push-ban. Kedvtelenül lépkedtem a szekrényemhez. Vontatott mozdulatokkal kezdtem szedelőzködni. Hátrafordultam, ahogy valaki halkan kopogni kezdett az ajtómon.
- Igen? – ejtettem ki a szavakat boldogtalanul. Alice jött, arcán még mindig láttam a kínt, amit legbelül átélt. Halkan közelebb sétált hozzám, majd magához vont. Apró testével édesen markolta vállaimat.
- Nem hittem volna – mondtam.
- Én tudtam.
- Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekünk – felelte.
- Tudom.
Hangomban ismét megszólalt a lemondás halk dallama. Sajnálom, hogy itt kell hagynom őket. Annyi boldog pillanatot kaptam tőlük.
Elengedett. Némán az asztalhoz sétált, kezébe vett egy tollat, majd tökéletes vonalakkal írni kezdett, majd kezembe nyomta a papírt.
Most nem tehetünk semmit, el kell menned velük. Ha bármi baj van, Londonban találkozunk.
Bólintottam.
- Szeretlek – szólalt meg ismét halk dallamos hangon.
- Én is – feleltem, majd a kezemben lévő fecnit a zsebembe csúsztattam.
- Most megyek.
- Rendben – beszéltem.
Egy mosolyt küldött felém, majd megfordulva elhagyta a szobát. Az ajtó nyitva maradt, majd Drake sétált be rajta.
- Szia! – mondta jót derülve reakciómon.
- Hello – sóhajtottam felé.
- Nem gondoltam volna, hogy egy kutyával jársz – beszélte cinikusan.
- Tudod Drake, ez igazán sértő, hisz ha úgy vesszük bennem is vagy kutya vér – a kutya szót erősen megnyomtam.
- De te más vagy – érvelt.
- Jajj, ne kezd – feleltem.
- Mit ne kezdjek?
- Hát ezt az egész „ujjaim köré csavarlak a mézes mázos hangommal és úriemberi viselkedésemmel” dolgot – mondtam.
- Én nem teszek ilyesmit – beszélte fennhangon, majd kisimítva öltönyét, majd leült az ágy szélére – Tudod Dawn olyan más volt nélküled az élet Volterrában – próbálkozott a társalgással.
- Gondolom – vágtam egy fintort felé, s közben folytattam a pakolászást.
- Pedig ez így van – helyeselt.
- Biztos nem volt olyan, aki ment volna utánad. Igaz? – elmosolyodtam a gondolatra, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. Milyen kis butus voltam. Egy kislány.
- Nem erről szó sincs – egy csöpögős féloldalas mosoly jelent meg ajkain – Te hiányoztál!
- Szerintem ezt most fejezzük be – kipréseltem tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.
- De mit? – értetlenkedett, majd közelebb sétált hozzám.
- Hát, ezt az egészet – megráztam a fejem.
- Igazat beszélek. Valóban hiányoztál – ejtette ki újra ezeket a szavakat.
- Viszont nekem te nem hiányoztál. Sőt örültem, hogy nem kell látnom téged.
- Na, de azért lehetne finomabban is – egyik kezével megérintette ujjaim. Valami fura érzés kapott el. Mintha nem tudtam volna irányítani a testem.
- Tényleg hiányoztál – ujjaival még mindig hűvös bőrömet simogatta.
- Mondtam már, hogy te nekem nem – megráztam fejem, hogy elhessegessem azt a fura érzést, ami beette magát a testembe – Egyáltalán minek jöttél ide? – kérdeztem.
- Mert szükségem van rád – beszélte, s közben egyik kezét a derekamra a másikat, pedig a tarkómra helyezte.
- Kérlek, Drake! Ne csináld ezt! – suttogtam, az érzés nem csitult. Nem tudtam ellene mit tenni. Még a hideg is kirázott minden egyes érintésétől.
- Mit ne? – közelebb hajolt, majd ajkaival egy erőszakos csókot préselt ajkaimra. A gyomrom megfeszült, ahogy belegondoltam mit tesz velem. Megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. A testem nem engedte, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna a talaj minden szegletébe.
- Kérlek – suttogtam elhajolva, de nem hagyta, ajkaimat ismét az övéire kényszerítette.
Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, de nem tudtam odafordulni, nem hagyta.
Egy halk morgást hallottam, majd egy fájdalmasnál is fájdalmasabb sóhajtást. Drake a bejárat felé fordult. Így végre én is láthattam azt, aki bejött.
Seth keserves pillantását sosem fogom tudni kitörölni elmémből. Félrelöktem Drake fagyos és kemény kezeit, majd farkasom után vetettem magam. De gyorsabb volt.
Mire feleszméltem már nem volt a házban. Futottam, ahogy csak tudtam.
- Dawn! Várj! – kiáltotta utánam.
- Ezt direkt csináltad? – üvöltöttem felé.
- Mit? – még mindig értetlenkedett.
- Könyörgöm Drake, ne játszd a hülyét! – közelebb mentem hozzá – Mit keresel itt? Miért kell tönkre tenned mindent? Nem elég annyi, hogy veletek megyek, még azt is meg kell bántanom, egy ilyen faragatlan fickó miatt mint te? Komolyan, hogy lehetsz ennyire önző?
- Sajnálom – lehajtotta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Most pedig, ha utánam mersz jönni, az életben nem állok veled szóba. Megértetted? – ordítottam egészen az arcába.
- Igen – felelte, majd megfordult és a ház felé sietett.
Újra szaladni kezdtem egészen La Pushig. Elsőként elmentem a partra, de nem találtam.
- Seth? – kiáltottam, amint visszaértem az erdő nyugtalanító magányába.
Nem válaszolt senki. Fogalmam sincs hol lehet. Talán Dylan. Esztelen rohanásba kezdtem. Nem emlékeztem merre is van pontosan a ház, de végül sikerült eltalálnom oda. Már sötétedett, de a házban nem láttam mozgást.
- Próba szerencse – gondoltam magamban. Meg kell találnom Seth-et. El kell neki magyaráznom, hogy én nem akartam azt a csókot. Hogy nekem ő kell és senki más.
Hangos levegőt vettem, majd bátran bekopogtam.
- Igen? – nyitotta ki az ajtót Dylan. Arcán láttam, hogy mindent tud.
- Hol van? – kérdeztem.
- Nem tudom – felelte ellenségeskedéssel a hangjában.
- Kérlek – esdekeltem.
- Nem – beszélte – kérte, hogy ne mondjam meg.
- Nagyon kérlek – még mindig könyörögtem.
- Hát jól van – sóhajtotta – a faháznál – beszélte.
- Köszönöm – suttogtam, majd el sem köszönve rohanni kezdtem a fa felé.
Megláttam sugárzóan barna bőrét, ahogy a körbe-körbe sétál a fa körül.
- Seth – ejtettem ki szavaimat.
- A fenébe – káromkodott.
- Kérlek! Hallgass meg! – mondtam.
- Nem – mondta.
- Nem én akartam. Nem tudtam mit tenni – magyarázkodtam – Ezt akarta elérni! Kérlek! Hidd el! Nekem csak te kellesz! Én csak téged akarlak!
- Akkor ne csináld – felelte kínnal a hangjában.
- Nem tehetem – a szó végére elhalkultam. Szemeim könnyel teltek meg.
- Értem – vágott egy fájdalmas grimaszt.
- Nem, nem miattad. Hidd el! Seth kérlek!
- Sajnálom – ejtette ki szívembe maró szavait. Bőgni kezdtem. Keserves nyögésekkel. Hátat fordítottam neki, hogy ne lássa nedves arcom. Nem akartam ezt. Nekem ő a legfontosabb és most kidobott. Eldobott magától nem kellek neki. És ez is az én hibám. Nem kellett volna szóba állnom Drake-kel.
Vállaim fájó rázkódásba kezdtek. Erőt vettem magamon, majd újra felé fordultam.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy visszakaphatom az igazi családom. A tudat, hogy egész életembe úgy nőttem fel, hogy nem volt senki mellettem elkeserítő volt. És most végre újra láthattam őket. Nehéz életem volt nélkülük, de ezért sosem panaszkodtam. Se neked, se másnak. Érezted te valaha ezt a fájdalmat?
Ismét elfordultam, ahogy szemeim megint könnyekkel teltek meg. Elindultam. Lassú emberi tempóban.
- Nem! Nem dönthetsz nélkülem arról, hogy elmész! Mert ha elmész elveszítelek, és én tudom hogy mit akarok – ejtette ki szavait.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig háttal álltam neki.
- Dawn! Én szeretlek! – beszélte. Megfordultam. Majd közelebb sétáltam hozzá.
- Én is szeretlek – mondtam ki szavaimat, s forró mellkasára emeltem kezeimet. Egy édes és lágy csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle.
- De meg kell értened. Velük kell mennem – suttogtam.
Kezei erőtlenül zuhantak le testemről.
- Sajnálom – feleltem, majd ismét eleredő könnyeimmel együtt, halk léptekkel elindultam, hogy új életet kezdjek azok nélkül, akiket valójában szeretek.

32. Fejezet - Felismerés

Egész nap olyan érzésem volt, mintha mindenki kerülne. Mindig volt olyan, aki nem tartózkodott otthon, a fiúk általában együtt voltak. Megértem, hogy nem volt idejük velem foglalkozni, de azért bevonhattak volna a tervek készítésébe, ha már ennyi gondot okoztam. Seth egész nap nem jött el. Ugyan üzent Embryvel, hogy hiányzom neki, de ez sem sokat segített. Órákon keresztül nem szólt hozzám senki. Talán azt hitték, hogy gondolkozni akarok, pedig most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Teljes mértékben kijelenthetem, hogy nem jó, ha valaki egyedül van és van ideje gondolkodni. Vagy százezerszer átrágtam magam azon, hogy vajon, mit is akarhat tőlem a Volturi. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy Caius, még mindig vissza akar szerezni. Mi van ha még mindig csak azért kellek neki, hogy gyilkoljak? Azért, hogy legyen egy olyan csatlósa, akit, ha megkér, akkor megöl neki néhány alakváltót. Csak az a baj, hogy ezzel már elkésett. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy sehogy sem tudna rávenni engem arra, hogy vele menjek, vagy hogy teljesítsek neki bármilyen parancsot.
Délután kettő fele járt az idő, kimentem a teraszra, hogy megnyugodjak egy kicsit. Az égen még mindig sötét és vastag felhők sorakoztak. Mintha éppen háborúzni készülnének. Ugyan az eső még mindig nem esett reggel óta, de biztos voltam benne, hogy hamarosan elerednek könnyei. A szél egyre vadabbul fújt, fájdalmas csapásokat mérve a fák sötétzöld leveleire.
- Szia! – suttogott Rose mögöttem, majd helyet foglalt mellettem a lépcső egyik fokán.
- Szia – mondtam én is, majd egy bátorító mosolyt küldtem felé.
- Hogy vagy? – kérdezte, rám pillantva.
- Köszönöm, elvagyok. Csak még mindig nem hiszem el, hogy miért nem dobtok ki a fenébe, annak ellenére, hogy ennyi szerencsétlenséget kaptatok tőlem – válaszoltam, majd megrántottam a fejem.
- Nyugodj meg Dawn! – mondta lágy hangon – Tudod, itt senki sem tökéletes, mindenki hibázott már életében – folytatta.
- De lassacskán én tartom a csúcsot – vágtam egy fintort.
- Na ne nevettess már! – mondta.
- Jól van – nyugtáztam magamban kérését.
- Nem tudod, hogy miért kerül engem mindenki? – néztem rá.
- Kerülnek? – nézett felém – Én nem vettem észre – hazudta. Láttam a szemeiben a gyötrő füllentés tudatát. Ó, Rosalie! Bár tudnád, hogy meglátszik rajtad, hogy hazudsz. De nem baj, még ezt is elviselem, csak szeressetek.
- Biztos rosszul láttam – folytattam én is a lódítást.
- Igen – rázta fejét.
- Szóval beszéltetek Esme-vel? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem még – rázta meg a fejét – valószínűleg még mindig a repülőn ülnek – mondta.
- Értem. Alice, még nem ért haza? – tudakoltam.
- Nem hinném, de ha jól hallom, akkor mindjárt itt lesz – felelte mosolyogva.
- Köszi – visszamosolyogtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Már olvastam, járkáltam, ettem, még vadászni is megpróbáltam. Ez így nem mehet tovább. Beszélnem kell Alice-el.
Most már én is hallottam, az érkező kocsi hangot. A motor szépen, dorombolva állt le a ház előtt. Felpattantam Rose mellől, majd Alice-hez siettem.
- Szia! – nyitottam ki a kocsiajtót.
- Szia – válaszolta, ahogy rám nézett. Szemeiben, mintha nem is tudom, mit láttam volna. Olyan volt, mintha a harag, a kétely, a félelem és a féltés együttesének tükröződése. Egyből megsajnáltam, ahogy szomorkásan megállt velem szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól – mondta játszott mosollyal az arcán.
- Ó, Alice kérlek! Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy így viselkedj velem. Azt akarom, hogy felejts el mindent, és ne haragudj rám, amiért bajba kevertem a családod – tört elő belőlem. Lehajtottam a fejem, majd ismét sírva fakadtam. Csak ez lehet a baja. Félti a szüleit, a szerelmét és a testvéreit. Talán ezért haragszik rám.
- Jaj, mondtam már, hogy nem haragszom rád! Csak féltelek, kis butus – kezeit széttárva ölelte át apró testével az enyémet.
- Tudod mit Alice, ha most ezt túlélem, esküszöm, hogy soha, de soha többé nem okozok neked problémát. Mindig jó testvéred leszek és soha nem bántalak – beszéltem könyörögve.
- Na, gyere menjünk be – húzta arrébb reszkető vállaim – Drága pici kishúgom, hogy is mondhatsz ilyen butaságokat. Nagyon fontos vagy nekem. Hidd el, hogy én nem haragszom rád, sőt ebben a családban senki – ejtette ki a szavakat.
Az idő sajnos eszeveszett gyorsasággal röpült miután Alice, hazajött. Az egyik pillanatban még csak három óra volt a másikban, pedig már hat.
Megint csöndbe burkolózva hallgattunk. Mindenki jelen volt a nappaliban. A farkasok is hamar szállingózni kezdtek a Cullen ház felé. Néma csendben vártuk, hogy megérkezzenek a hívatlan vendégek.
Seth lépett be az ajtón. Egy halk köszönéssel üdvözölt mindenkit, majd közelebb sétált a kanapé azon feléhez, ahol én foglaltam helyet. Lágyan átkarolt forró testével, majd egy leheletnyi csókot nyomott ajkaimra.
- Azt hiszem én körül nézek – beszélte Emmett türelmetlenül.
- Rendben, de ha látsz valamit, azonnal gyere vissza szólni – egyezett bele Carlisle.
- Hogy vagy? – kérdezte farkasom a fülembe suttogva.
- Köszönöm – válaszoltam gyorsan, majd megszorítottam hatalmas kezeit. Ismét némaság következett. Senki nem tudott mit mondani. Körülbelül 10 perc telhetett el, mikor Edward megszólalt.
- Itt vannak – suttogta, majd tekintete körbejárt mindenkin, végül Carlisle-on nyugodott meg. Ebben a pillanatban ért vissza Emmett is.
- Megérkeztek – csörtetett be az ajtón.
- Menjünk! – mondta Carlisle.
- Kezdjünk bele – vigyorgott Emmett ismét. Megszorítottam Seth forró kezeit. Magamhoz húztam, majd egy lágy és édes csókot leheltem száraz ajkaira.
- Vigyázz magadra – suttogta felém.
- Te is! – válaszoltam, majd ismét egy puszit nyomtam a szájára.
Követtem a többieket, mindenki emberi lassúsággal haladt a találkozó helyszínére. A hideg szellő lassan járta át mindenem. Álltam a mezőn, pontosan ott, ahol először találkoztam a Cullen családdal. Egymástól néhány méter távolsággal helyezkedtünk el. Mögöttünk szépen sorjában az erdő irányából, halk morgások közepette jelentek meg a falka tagjai. Itt volt szinte mindenki. Seth-re pillantottam. Figyeltem, ahogy a szellő játszadozik világos bundájával. Egy mosolyt küldtem felé, majd visszafordultam az érkező csoport felé.
Hamarosan már én is láttam mindenkit. Valóban, nagyjából tizenöt vámpír közeledett felénk. Élükön a három vezetővel, Aro-val, Caius-al és Marcus-al. Közvetlen mellettük, Jane és Alec. Szemeim tovább kalandoztak a jelenlévőkön. Mindegyikük feketés piros, csuklyás köpenyt viselt. A többiek arcát viszont nem láttam jól. Nem ismertem fel egyiküket sem.
Közelebb jöttek.
- Szóval láttátok érkezésünk – szólalt meg Aro, egyenesen Carlisle szemeibe nézve.
- Mint mindig barátom – egyetlen vámpírgyors mozdulattal jelent meg a vezér előtt. Felé nyújtotta márvány kezeit. Aro elfogadta a kézfogást, egy mosollyal az arcán.
A gyűlölet mélyen fellángolt bennem, ahogy megláttam Caius önelégült pillantását.
- Üdvözöllek barátom – Aro egyik kezével megölelte Carlisle-t.
- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte a családfő.
- Valójában Caius jött el valakiért, aki igazán fontos a számára – itt Aro ránézett társára, aki még mindig kárörvendő mosollyal az arcán lépett Carlisle mellé.
- Üdvözöllek – mondta, majd folytatta – Én azt a személyt keresem, aki nem olyan rég megszökött tőlem – most már vigyorgott.
A düh enni kezdett belülről. Fel tudtam volna robbanni, kitörni készülő érzelmeimtől. Egy újabb pillantást vetett rám.
- Nem akarsz hazajönni a családodhoz igaz? – kérdezte ezúttal felém fordulva.
- Nekem ők a családom – mutattam körbe.
- Nem, ez nem igaz – felelte - Ha jól tudom, akkor te tévedsz – mondta, teljes nyugodtsággal a hangjában.
- Miért? – kérdeztem vissza mézes-mázas hangon.
- Ezért! – vámpírgyorsasággal odafutott az egyik csuklyáshoz, majd lerántotta róla a leplet. A férfi, könyörgéssel a szemében nézett rám.
Sírva fakadtam, ahogy a felismerés végig cikázott a testemen.
- Apu – suttogtam halk, elcsukló hangon. Egyetlen lépést tettem előre. Egyik kezemet kinyújtottam felé.
- Mi történet veled Dawn? Meg sem öleled édesapád? Hol van a jó modor, amit tanítottam neked? – nézett rám önelégült fejjel Caius. Végig pillantottam Cullenéken. Mindenki arcán ott volt a meglepődöttség és a felismerés könyörtelen ábrázata, kivéve Alice-en.
Hát ezért nem volt otthon egész nap. Tudta, hogy ez lesz. Tudta! És nem szólt nekem!
Közeledni kezdtem apu felé. Aki szintén néhány lépést tett irányomba. Vállaim remegni kezdtek, ahogy könnyek nélkül, sírva rohantam édesapám karjaiba.
Hatalmas erővel fúródtam, kemény mellkasába. Már nem értek semmit. Én mind végig azt hittem, hogy apu halott. Akkor miért kellett nélküle felnőnöm?
- Apu – suttogtam márvány testébe. Gyengéden végig simított hullámos hajamon.
- Pont, olyan, mint az anyja, nem? – kérdezte Caius, majd egy újabb személy mellé lépett, akiről szintén lerántotta a csuklyát.
- Szervusz kicsim – motyogta a vörös hajú fiatal nő – Már meg sem ismersz? – nézett felém.
- Nem értem – ráztam a fejem értetlenül – ki ő? – néztem először Caiusra, majd apára.
- Édesanyád – suttogta a fülembe apu.
- Mi? Ez teljességgel lehetetlen. Meghaltatok! – húzódtam el apától is.
- Nem kicsim – jött közelebb a nő. Megláttam a medált, amit még nekem akart adni, mielőtt meghalt volna, néhány lépést tettem felé, majd kezeimmel finoman megérintettem a nyakláncot. Egyetlen könnyed mozdulattal kapcsolta ki, majd adta a kezembe.
- Nyisd ki! – mondta, majd elmosolyodott. Némán kinyitottam az apró kör alakú medált, melybe egy fénykép volt elhelyezve. Az egyik oldalon apu, mellette anyu, majd előttük egy mosolygós három éves kislányt láttam.
- Ez lehetetlen...
- Miért olyan lehetetlen? – kérdezte Caius.
- Hát, mert azt mondtad, hogy meghaltak.
- Hazudtam – nevette el magát. Nem tudtam mit is kellene éreznem. Nem voltam már semmiben sem biztos. Végre visszakaphatom a saját családom, mikor annyi év elkeseredés után találtam magamnak egyet. Cullenéket nagyon szeretem, és rengeteg jóságot és szeretet kaptam tőlük ennyi idő alatt, de mégsem ők az igazi családom.
- Apu! Mit tegyek? – kérdeztem suttogva, elcsukló hangon.
- Gyere haza velünk! – válaszolta – Otthon mindent megbeszélünk – folytatta.
- De miért pont most? – kérdeztem.
- Otthon mindent megbeszélünk – mondta ismét.
- Rendben – feleltem halkan.
- Köszönj el nyugodtan mindenkitől, akitől szeretnél, és holnap hazamegyünk, rendben? – érdeklődte először rám, majd Carlisle-ra pillantva, aki egy bólintással jelezte beleegyezését.
- Hát, akkor mi lassan megyünk is – felelte Aro mosolyogva.
- Várj még barátom! – szólalt meg ismét Caius – Hoztam még valakit – mondta, majd rám pillantott egy nyertes vigyorral ajkain.
- Drake! – kiáltotta. A fiú leemelte fejéről a csuklyát, majd felém közeledve átkarolt.
- Szia Dawn! – kifejtettem magam erős szorításából, majd elhúzódtam. Seth-re pillantottam, aki egy halk morgással, a földet kezdte kapargatni mancsaival.
- Sajnálom – suttogtam kínnal teli hangon felé.
- Annyira hiányoztál, kislány – mondta egy mosollyal az ajkain, majd egyik kezével végig simított arcomon.
- Most már mehetünk? – türelmetlenkedett Marcus – Nem értem minek kellettünk ennyien – Caius egy rosszalló pillantást vetett felé, majd folytatta.
- Nos Dawn, mi most elmegyünk vissza Volterrába, de édesapád és édesanyád illetve, talán ha jól sejtem Drake is itt marad veled. Persze, ha nem lesznek terhetekre Carlisle barátom – nézett a családfőre ezúttal. Carlisle megköszörülte torkát, majd belekezdett.
- Nem persze – felelte hangjában mérhetetlen udvariassággal.
- Akkor még pont hazaérhetünk a vacsorára – mondta Marcus.
- Igaz barátom – csapkodta meg a hátát Aro.

31. Fejezet – Sajnálom!

Eszeveszettül rohantam a Cullen ház felé. Már az erdő vége felé jártam, mikor két hatalmas farkas jelent meg mellettem. Lihegve próbálták tartani aggódó tempómat. Egy gyors pillantást vetettem rájuk. Bólintással jeleztem hálámat. Egyetlen szökkenéssel ugrottam át a folyót, majd szinte meg sem érezve az érkezést tovább rohantam, majd az ajtó kilincsét lenyomva berontottam a nappaliba.
Ott ültek körbe, mind rám meredve. Alice maga elé bámult, mintha nem is köztünk lenne, mintha egy másik világ hatalma átvette volna az uralmat egész lénye felett. Rámeredtem fekete, ködös szemeire.
- Mi történt? – kérdeztem ideges hangon. Valójában nem ideges voltam, csupán féltem. Rettegtem attól, hogy elveszítem a családomat, a barátaimat, azokat akiket szeretek, akikért az életemet is odaadnám.
- Látomása volt – beszélte Edward zaklatottan.
- És? – kérdeztem még mindig rettegve.
Alice rám emelte feketén csillogó szemeit, majd ezúttal ő szólalt meg.
- A Volturi közeledik – beszélte – Holnap estére várható érkezésük – úgy beszélt, mintha teljesen kicserélték volna. Hangja tele volt fájdalommal, rettegéssel és szörnyülködéssel. Vállai gyors és apró remegésbe kezdtek. Odarohantam hozzá, majd átöleltem. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Jacob, Seth és Dylan. Némán leültek a kanapé egyik részére. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.
- Nem lesz baj – nyugtattam Alice-t – Majd én elintézem. Ne aggódj! Senkinek nem fog baja esni – ejtettem ki kínnal teli szavaim – Senkinek sem a családból. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne veletek valami.
- De veled mi lesz? – nézett rám Alice.
- Nem tudom, de szavamat adom, hogy nem engedem őket közel hozzátok – győzködtem inkább magam, mint őket.
- Ez felesleges – legyintett Emmett – úgy is ott lennénk melletted és adnánk a pofájuknak – csapott a tenyerébe.
- De-de – dadogtam.
- Nincs de-de! – emelte fel a hangját – Nem lesz baj – mondta.
- És ha elmennél, addig, amíg itt vannak? – kérdezett közbe Jacob, ezzel beleszólva a beszélgetésbe.
- Felesleges lenne – kezdett bele ezúttal Jasper – ha akarják így is, úgy is megtalálnák. Ráadásul abban az esetben, ha elbújna előlük, és ott találnának rá, akkor meg egyedül lenne és nem tudnánk neki segíteni.
- Nem, ez szerintem sem jó ötlet, mert akkor is idejönnek és csak még jobban rátok hoznám a bajt, így legalább még megpróbálhatok valamit tenni ellenük – mondtam, még mindig Alice-t karolva.
- Mindenféleképpen itt maradsz velünk – ejtette ki szavait Carlisle, apai gyengédséggel.
- Hányan jönnek? – kérdezett ismét Jacob – Ugye nem annyian, mint a múltkor. Már nem mintha nem számíthatnátok a segítségünkre, de azért nem lenne jó, ha tömegesen jelennének meg ismét a vérszívók – beszélte.
- Most kevesebben – mondta Edward.
- Körülbelül úgy 15-en – ejtette ki szavait Alice karjaim közül.
- És ismerted őket? – kérdeztem ezúttal én is.
- Hát szóval – kezdett bele – a három vezető Jane és Alec biztos – mondta – De a többit nem ismertem – megrázta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Értem – feleltem.
- És akkor most mi lesz? – kérdezett most már Seth is.
- Az már biztos, hogy Dawn itt marad – válaszolt Esme.
- És az is, hogy mi mellette leszünk, bármi is történik – beszélte Bella.
- De Nessie-t, jobb lenne távol tartani – szólalt meg Edward is.
- Majd én elviszem valahová, rendben? – ajánlotta fel Jacob, majd rápillantott az egyik ideiglenesen felállított kiságyra, amiben Renesmée édesesen, aprókat szuszogva aludt. Edward egy bólintást vetett Jake felé, majd újra rám emelte tekintetét.
- Nem tudod, hogy miért kereshetnek? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, már évekkel ezelőtt megszöktem tőlük – válaszoltam, s zavaromban lehajtottam fejem – Eddig nem kerestek. Az elején, azért váltogattam a lakóhelyem, de aztán felhagytak a követésemmel – válaszoltam.
- Egészen a múlt alkalomig, amit Alice is látott – szólalt meg Jasper.
Úristen! Igazuk van! Hisz én vezettem el őket ide. Ha én nem jövök, és nem vezetem el ide őket, akkor most élhetnék a nyugodt, kis megszokott életüket. Én vagyok a hibás, ezen már nem lehet változtatni.
Egy bajkeverő vagyok, egy kolonc mindenki nyakán. Caius is megmondta, sőt eddig is mindenki szembesített vele, de Cullen-ék nem, erre én rájuk hozom a bajt. Tessék Dawn! Jól megcsináltad! Büszke lehetsz magadra, az egyetlen család, aki hajlandó volt, testvérként és gyerekként kezelni, erre ezt is elrontod.
- Rendben van, most már tudjuk, hogy miről van szó. Itt vagyunk mi neked Dawn ne izgulj, nem lesz gond, főleg ha most is segítenek a farkasok – beszélte Carlisle – Amint felkel Nessie, Jacob elviszi Dél-Amerikába Nahuel barátunkhoz. Nos, azt hiszem ennyi.
- Nem lenne jobb, ha valaki elkísérné Jacobot? – kérdezte Esme – Én szívesen elkísérem, de ha úgy gondoljátok, hogy itt van rám szükség, akkor nem megyek – válaszolta.
- Rendben, akkor te elkíséred – bólintott rá a családfő.
- Seth, Dylan! Ti menjetek haza, aludjátok ki magatokat és szóljatok a többieknek is, hogy készüljenek fel. Én beszélek Sam-el, hogy figyeljen rátok holnap – mondta komoly, parancsoló hangon az alfa.
- De – kezdett bele farkasom.
- Seth! Nincs de! Most menned kell, köszönjetek el, majd később beszéltek – utasította Jacob. Farkasom egy édes és sajnálkozó pillantást vetett rám. Egy végtelen másodpercig egymásra meredtünk. Szemeiben láttam a félelmet és a haragot is.
- Menj csak! Én megleszek – hitegettem magam.
- Rendben – bólintással jelezte, hogy megértette, majd feltápászkodott a puha kanapéról. Elengedtem egy pillanatra Alice karjait, majd Seth elé sétáltam. Egy édes és gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Holnap találkozunk! Szép álmokat! – suttogtam fülébe.
- Neked is! – még egy utolsó puszit nyomott homlokomra, majd követve az alfa utasításait, Dylan-el együtt elindult vissza a rezervátumba.
- Hamarosan itt leszek – beszélte Jacob, Esme felé, majd ő is kirobogott a házból.
- Sajnálom, hogy ennyi bajt hozok a fejetekre – nyögtem ki, ahogy visszatértem Alice karjaiba.
- Ugyan már, mintha amúgy nem lenne elég bajjal teli élete egy vámpírnak – legyintett Emmett.
- Ez az! Nehogy már magadat hibáztasd – felelte Jasper, aki egy kisebb nyugalmi hullámot küldött felém.
- Köszönöm – mondtam hangtalanul, majd megpusziltam a karjaimban elhelyezkedő Alice, kemény, de mégis puha arcát.
- Ne izgulj, kicsi Alice. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ezzel nem oldhatok meg semmit, de nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy utálsz azért, mert ennyi bajt hoztam magammal – most az én vállam kezdett aprókat rezzeni, ahogy könnyek nélkül sírtam. Vámpír énem egyik mellékhatása, hogy amikor szükség lenne könnyekre, akkor nincsenek. Pedig most jól esne egy kis sírás.
- Annyira buta vagy! – csattant fel Alice mellettem – Hiszen én miattad aggódom – felelte hangjában annyi kínnal, hogy még én is megremegtem tőle.
- Sajnálom! – ismét lehajtottam fejemet.
***
Másnap reggel a szobámban ébredtem. Megint sikerült kifáradnom annyira, hogy valószínűleg ültő helyemben aludtam el. Az idő ismét felhős volt, olyan hatást keltett, mintha mindenki gyászolna valamit.
Egy pillanatra már el is felejtettem, mi történt tegnap, de most újra eszembe jutott. Egy halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
Nem tudnám sosem feldolgozni, sem megbocsátani, ha bárkinek is baja esne ma este. Nem tudom elhinni egyszerűen, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Hogy akaszthatom mindenkinek a nyakába az elviselhetetlen gondjaimat. Tényleg csak hátráltatok mindenkit!
Halk léptekkel indultam a szekrény felé, hogy valami tiszta ruhát vegyek magamra. A házat mindvégig néma csend borította. Mindenki és minden zajtalan hangtalanságba burkolózott. Jacob és Esme már nem voltak itthon, miután lementem a nappaliba, tehát valószínűleg már a kicsi Nessie-t viszik, ahhoz a Nahuel nevű férfihez.
Bementem a konyhába, a fiúk, mind valami lap fölé hajolva beszélgettek, addig, míg észre nem vették jelenlétem.
- Szia hugi! – üdvözölt Emmett, érthetetlen jókedvűséggel.
- Sziasztok – köszöntem vissza, majd a hűtőhöz gyalogoltam. Kivettem egy doboz narancslevet, majd egy pohárba öntöttem. Kortyolgatni kezdtem az édes italt. Kipillantottam az ablakon. A szél lágyan játszadozott a fák leveleivel, ugyan még nem esett az eső, de már nem kellett sok ahhoz, hogy a felhők könnyezni kezdjenek.
Egyetlen sóhajjal nyugtáztam, hogy mindenki – rajtam kívül – nyugodt. Lehet Jasper hatása, bár akkor biztos sok dolga lehet.
- Alice? – kérdeztem, feléjük fordulva. Jasper felnézett rám, majd egy bátorító mosolyt küldött felém.
- Hamarosan jön vissza – válaszolta.
- Hol van? – zaklattam még egy kérdéssel.
- Csak a városban kell elintéznie valamit – mondta, majd visszafordult a fiúkhoz.

30. Fejezet - Égbolt

A szobát körül lengte valami mágikusan varázslatos hangulat, ami teljes mértékben beleette magát mindenünkbe.
Ajkaink még mindig vadul játszottak. Kezeivel gyengéden simogatta felhevült bőröm. Éreztem, ahogy farkasom testében a lüktető vér végigszáguld. A csábító illat beette magát az orromba.
Elhúzódott, majd csillogó szemeivel az enyéimbe nézett.
- Van egy ötletem! – mondta mosolyogva.
- Mi az? – ráztam a fejem kíváncsian.
- Elviszlek valahova – beszélte, még mindig egy édes mosollyal az ajkain.
- Hová? – kérdeztem, ezúttal viszonoztam a mosolyt.
- Majd meglátod! – beszélte.
- Ahogy gondolod – rántottam meg a vállam.
- Öltözz át, még a végén megfázol – kacagott jókedvűen, elfelejtve minden problémát.
- Rendben – válaszoltam.
- Addig én lemegyek, de siess – egy apró puszit lehelt a homlokomra.
- Egy pillanat – mondtam, majd beléptem a gyönyörű gardróbomba. Kiválasztottam egy fehér melegítő nadrágot, hozzá egy hasonló stílusú felsőt, majd valami márkával ellátott cipőt is felkaptam. Hosszú hajamat lófarokba kötöttem, majd elindultam a nappali irányába.
- Na, sziasztok! – ugráltam lefele a lépcső fokain, még mindig vigyorogva.
- Hová mentek? – kérdezte Emmett, utánam sétálva a nappaliba.
- Nem tudom – ráztam a fejem – Seth nem hajlandó elmondani – vágtam rá.
- De ne felejtsd el az ígéreted – nevetett fel Emmett.
- Oké – rákacsintottam.
- Gyere, menjünk! Még be kell ugranunk előtte valahová – ujjait az enyéimbe kulcsolta.
- Majd jövök! – intettem hátra, majd farkasom után lépkedtem.
- Szóval, hova viszel? – néztem felé kérdőn, ahogy elhaladtunk az erdő sötét fái között.
- Majd meglátod – felelte könnyedén, és ajkai egyetlen lágy mosolyra húzódtak. Némán ballagtunk a rezervátum irányába. Halottam, az erdő éjjeli élőlényeinek halk neszét.
A felhők lassan eltűntek az égről, majd folyamatosan előbukkantak a csillámlóan világító csillagok. A Hold fénye bevilágított az erdőben lévő fák lombjainak rései között.
- Azon gondolkodtam – kezdett bele – hogy hova is akartál utazni délután – sóhajtott egyet, majd félve rám pillantott.
- Hát – megrántottam a vállamat – szóval tudod, hogy Angliában születtem, és hát Leah úgy is azt mondta, hogy jobb lenne, ha haza mennék és nem itt rontanám a levegőt – beszéltem egy levegővel, majd folytattam – és úgy gondoltam, hogy úgy is régen jártam már otthon.
- Értem – bólintott egyet, majd rávezetett egy félreeső, kis ösvényre – Erre – mutatott a házak irányába.
- Ki lakik itt? – kérdeztem végig nézve, a rezervátum egyik aprócska, de mégis valahogy elragadó házán.
- Dylan – felelte, majd szembefordult velem. Nyomott egy gyors csókot ajkaimra – Itt várj – felelte, majd megfordult, és egy egyszerű ugrással átvetette magát az alacsony kerítésén. Csöndben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. A ház egyik oldalablakában láttam felgyúlni egy kisebb fényű lámpát, majd halottam, ahogy kinyitódik a bejárati ajtó.
Mivel más hangot úgysem hallottam, úgy gondoltam, körülnézek az erdő ezen felén. Lassú léptekkel indultam felderítő utamra. A sötétség körüllengte a hatalmas fákat. Az éjszakai levegő frissítő hatása beette magát az orromba. Igaza volt Sethnek, hogy öltözzek fel, még így is fáztam egy kicsit, bár nem volt vészes.
Hirtelen fordultam a megreccsenő levelek hangjának irányába.
- Hát te meg miért kolbászoltál el? – nézett rám mosolyogva farkasom.
- Csak gondoltam körülnézek – válaszoltam vigyorogva.
- Mehetünk? – kérdezte, majd ismét belekapaszkodott tenyerembe és hatalmas léptekkel indultunk tovább az erdő belsejébe.
- Erre nem jártam még – könyveltem el hangosan.
- Hát, mi itt, La Push-ban sem szoktunk erre járkálni – felelte.
- Hogy-hogy? – néztem vissza rá.
- Tudod, az itteni lakosok körében van erről is egy legenda – ecsetelte – még Dylan apukája mesélte nekünk, mikor még egészen picik voltunk – elmosolyodott az emlék hatására – Akkoriban mindig rémálmaim voltak tőle. Szóval a monda úgy tartotta, hogy a környéken vagyis errefelé az erdőben lakott egy öreg indián, akit az éj leple alatt különös lények gyilkoltak meg. Az nem derült ki, hogy mi volt, de azóta nem sokan járnak errefelé – beszélte – úgy hét éves lehettem, amikor szinte minden időmet Dylan-el töltöttem, olyan volt nekem, mint egy igazi testvér. Persze nem úgy, mint Leah, de hát ő lányos volt – mondta nevetve, még mindig az emlékeken merengve.
- Az egyik éjjel, úgy négy éve elszöktünk otthonról és megtaláltuk ezt – felmutatott az egyik hatalmas fa tetejére.
- Ez tök jó! – ámuldoztam. Ott állt, a fa ágai közé építve az óriásinak mondható házikó. A fa törzsére néhol egy-egy deszka volt szögelve.
- Gondoltam tetszene – felelte, majd szemeivel pásztázni kezdte enyéimet. Rápillantottam gyermekien csillogó mosolyára. Kezeit derekamra helyezte, majd egyetlen erőfeszítés nélküli mozdulattal közelebb vont magához. Megcsókolt. Ajkai édes mámorral kényeztették az enyéimet. Lélegzetünk hangos lihegéssé változott.
- Gyere! Menjünk fel – suttogta – szeretném, ha látnád – fejezte be mondatát.
- Rendben – feleltem, és egyik kezemmel jeleztem, hogy nyugodtan menjen ő előre.
- Oké – felnevetett, majd hatalmas léptekkel mászni kezdett a felszögelt deszkákon. Én követtem, kecses mozdulatokkal, igaz sokkal lassabban, mint egy vámpír, de megoldottam. Percek teltek el, míg lomha, emberi mozdulataimmal feljutottam a célig. Farkasom már fent várt rám. Hatalmas vigyor jelent meg ajkain, amikor lihegve felértem a házikóba.
- Tán elfáradt kegyed? – nevetett fel.
- Akinek még rutinja is van benne, emberi tulajdonsággal nehezebb minden – mondtam, majd én is nevetni kezdtem, de én inkább az ő cselekedetein.
Farmerzsebéhez nyúlt, majd előkapott egy kopottasnak tűnő, fekete kulcsot, majd beleillesztette a zárba. Halk kattanással kinyitódott a lakat. Egy gyors és édes pillantást vetett felém, majd, ugyan lehajtott fejjel és egy kicsit görnyedve, de bejutott a ház belsejébe.
- Na, jössz már? – kérdezte türelmetlenül. Én persze gyönyörködtem a táj azon részében, melyet a földről látni sem lehet. Ennél csodálatosabbat nem láttam még. A hatalmas fák zöld lombjai olyan hatást keltettek, – még a sötétben is – mintha a mennyekben lennék, csak nem fehér, hanem zöld felhők vettek volna körül. Felpillantottam az ég kéklő tengerére. A látvány egyértelműen meglepett, az eddig rabként fogva tartott eget most semmi nem árnyékolta be. Innen minden tisztán látszott. A csillagok ragyogó fénye sejtelmes, de mégis csodálatos képet nyújtott, ahogy megvilágították a fák lombjainak tetejét.
- Na jössz már? – jött ki utánam. Ránéztem mosolygó tekintetére.
- Igen persze – válaszoltam, közben megrázva fejemet.
- Akkor jó – könyvelte el magában.
Beléptem a faházba. Rengeteg minden volt benne, csoda, hogy nem szakadt le. A falakat hatalmas poszterek borították. Volt köztük olyan, amit zenekarok, volt, amit egy-egy csodálatos tájkép borított. Voltak autók és robotok. Elnevettem magam, ahogy az egyik ilyen masinának nevezett gyerekjátékra pillantottam. Kezembe vettem a babanagyságú robotot, és farkasom felé kezdtem vele hadonászni.
- Bip. Bip. Tönkrement a mechanikám. Bip. Bip – ejtettem ki eltorzított robot hangon. Először kaptam egy elmeállapotomban kételkedő nézést, majd hangos nevetésben tört ki.
- Igazán megnyerő előadás volt – rázta a fejét, még mindig hahotázva. Közelebb lépett hozzám, egyik kezével végigsimított arcomon. Behunytam szemeimet, élvezve a pillanatot. Egy gyengéd mozdulattal karjaiba vont, majd satuba fogva arcom édes csókot nyomott ajkaimra. Mérhetetlen gyengédséggel és érzékiséggel játszadozott ajkaimmal.
Megint elhajolt. Neee! Akarok még!
- És akkor most jön a többi, gyere, menjünk fel – mondta.
- Hová? – kérdeztem értetlenül. Kezét felemelte és egy kart megfogva lehúzott valami létra szerűséget, majd könnyedén kinyitotta a felettünk lévő csapóajtó féleséget.
- Ide! – utasított, amit előszeretettel követtem. Néhány lépéssel felkerültem a faházikó tetejére, körben végig ilyen anyagból készült kerítés, amit a körülöttünk elhelyezkedő lombok szegélyeztek. Az éjjeli égbolt itt még jobban látszódott. A csillagok, mint ezernyi gyertya úgy ragyogtak az ég sötéten kéklő egén. Csodálatos látványt nyújtott. Csodálatos látványt nyújtott.
Hamarosan ő is utánam jött.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában.
- Ez valami hihetetlen – feleltem, de szavaim k sem fejezték a látvány gyönyörűségét.
- Akkor tetszik – könyvelte el magában.
- Igen! Köszönöm – beszéltem, hangomban mérhetetlen boldogsággal.
- Mit? – nézett rám, közelebb csúszva, egyenesen velem szembe.
- Hát, hogy ennyit foglalkozol velem – beszéltem, s zavaromban lehajtottam a fejem, s a bal karomon lévő karkötőhöz kaptam, s finom érintésekkel kezdtem simogatni.
- Még mindig nem fogtad fel? – kérdezte sóhajtva – Te vagy nekem a világon a legfontosabb – ejtette ki teljes komolysággal szavait.
Képtelen voltam bármilyen emberi beszédre, vagy kommunikációra. Szemeim könnyel teltek meg. Felpattantam helyemről és Seth nyakába vetettem magam. Számat az övére tapasztottam, majd vad csókot nyomtam ajkaira. Kezeimmel beletúrtam rövid és puha hajába. Pillanatunkat furcsa hangok szakították félbe. Az avar száraz levelein lépkedő alak egyre közelebb ért a házikóhoz. A lépéseken kívül mást nem lehetett hallani. A csattogó hang hirtelen megállt közvetlen a fa alatt.
Seth halkan felkelt. Engem maga mögé vonva.
- Van ott valaki? – kérdezte hangosan.
- Nyugi, haver csak én vagyok – mondta lentről valaki. Seth az égnek emelte tekintetét, ahogy visszafordult felém. Kipréselt egy adag levegőt, majd ismét megszólalt.
- Mit akarsz Dylan? – beszélte.
- Szólnom kell nektek! – felelte, majd folytatta – Jacob telefonált, hogy Cullenék hívták, hogy nagy baj van, és hogy menjetek haza – habogta még mindig teljes hangerővel.
- Micsoda? – kérdeztem, majd elindultam lefele, meg sem várva farkasom.
- Azt mondta, hogy nem részletezi, de minél előbb menjetek haza, Alice-ről van szó – fejezte be a beszédet.
A szívem hirtelen megállt, majd vámpír énem előtörése végett, kecsesen ugrottam le a fa tetejéről.
- Otthon találkozunk! – ejtettem ki szavaim.
- Ne Dawn! Várj meg – kiáltotta utánam farkasom, de én nem is figyeltem rá.
Te jó ég! Mi van ha történt valami? Vámpír gyorsasággal száguldottam végig a Cullen ház felé vezető úton.

29. Fejezet – Édesebbnél is édesebb

Seth szorosan ölelt magához, szemeiben még mindig tükröződött a félelem és a fájdalom ötvöződése. Mélyen belélegezte az életet adó levegőt, s közben remegve simogatta végig puha tenyerével libabőrös hátam.
A szellő vad táncot járt mindennel, ami elsöprő útjába került. Az eső lassú cseppekben kezdett hullani.
- Ne tedd ezt! – könyörögte, közben szenvedő szemeivel kikényszeríttette válaszom.
- Sajnálom – suttogtam forró vállaiba, s megremegett, mikor a hideg vízcsepp hozzáért, majd végig folyt bőrén.
- Ígérd meg, hogy nem mész el! – még mindig láttam a szemeiben a könyörgést. Halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
- Mennyivel tartozunk? – kérdezte a sötéthajú sofőrhöz lépve Alice.
Közelebb hajolt hozzám, majd ajkait az enyéimre tapasztotta.
Abban a pillanatban minden megszűnt körülöttem. Éreztem a gyomrom erős szorításának enyhülését, és a torkomban elhelyezkedő gombóc megszűnését.
Belélegeztem vérének csábítóan édes illatát. Forró bőre melegséggel töltött el. Megremegtem minden érzékeny érintésétől.
- Ne haragudj! – szólaltam meg hátrébb húzódva.
- Csak ne csinálj ilyet többé – emelte fel a hangját. Finoman bólogattam válaszként.
- Fiatalok! – nevetett fel legyintve Alice – Visszamegyünk? – kérdezte, majd integetve elköszönt a taxistól.
- Igen, mindjárt! – válaszolta Seth, majd ismét megcsókolt.
Elhúzódott, majd hatalmas ujjait enyéim közé kulcsolta.
- Na, gyere! – mondta mosolyogva, majd finoman maga után kezdett húzni egészen az autóig.
Teljesen megnyugodtam közelségüktől, de a lelkemben és a szívemben elhelyezkedő érzések még mindig bántottak. Leah szavai és szenvtelensége beette magát mindenembe. Ugyan jó érzés fogott el, mikor Alice és Seth utánam jött, boldog voltam, hogy számítok valakinek, valakiknek, de ahogy elképzeltem, hogy Leah igazából is úgy gondolja, ismét inkább elfutottam volna a gondok elől. Túl gyengének éreztem volna, magam ahhoz, hogy kiálljak boldogságomért, helyette inkább elfutottam volna igaznak tűnő szavai és mondatai elől.
Alice vezetési stílusa kicsit másabb volt, mint a taxisé. Pontosan olyan, mint ahogy elképzeltem. Egy csöppet sem figyelt az útra, ráadásul végigcsacsogta az út nagy részét.
Elmondta, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy visszajöttem, és hogy nem azért engedett el, mert nem szeret, hanem pontosan azért nem próbált meg megállítani, mert fontos vagyok a számára, és azt akarja, ami nekem a legjobb. Ráadásul megígérte, hogy egyszer együtt elmegyünk Londonba, hogy megnézzük a Kensington parkot. Én persze szinte végig Seth karjaiban feküdtem.
Hogy lehettem ennyire önző, hogy szó nélkül elhagytam volna?! De most komolyan, hogy jutott eszembe, hogy itt hagyom az én gyönyörűséges, odaadó és szeretetre méltó farkasom?
Észre sem vettem a körülöttünk elterülő erdő zöldjét, mindössze arra eszméltem fel, hogy a kocsi befordult a Cullen ház előtti üres parkoló féleségbe.
Szétnéztem az erdő és a ház alkotta kompozíción, majd emberi lassúsággal kiszálltam az autóból. Szemeim körbefutottak azokon a személyeken, akik mind minket vártak.
Rose és Esme édes mosollyal üdvözöltek, közelebb sétálva hozzám.
A fiúk mind egy emberként nyomtak egy-egy puszit az arcomra.
Emmett nem szólalt meg. Nem is jött közelebb. Szemeivel sértődötten pásztázta a földet.
- Em – kezdtem bele, de elhalkultam a szó végére – Sajnálom – sóhajtottam, majd azonnal folyni kezdtek sós ízű könnyeim.
Remegő vállaimat erőteljes és hideg érintés nyugtatta meg.
- Ne sírj hugicám – mondta, édesen a fülembe suttogva, majd felemelve a földről, magához szorított.
- Emmett, te vagy a világ legeslegjobb és szeretetre méltóbb bátyja! Ne haragudj, ha megbántottalak – nyögtem ki, majd egy puszit nyomtam arcára.
- Hát igen, de ne gondold, hogy ennyivel el van intézve – elmosolyodott, majd rám kacsintott. Viszonoztam pillantását, majd elmosolyodtam.
- Megígérem, hogy játszunk egy meccset, de majd csak később – feleltem és elindultam a szobámba. Seth hatalmas léptekkel követett.
- Beszéltem Leah-val – mondta, lesütötte szemeit. Nem válaszoltam, ahogy kimondta nővére nevét, nem tetszett. Hangjából érezni lehetett a haragot.
- Ne haragudj rá! – szemeiben most keveredett a düh és a kín, amit érzett. Szerencsétlen milyen rossz lehet most neki. Én sem tudom kit választanék, a testvérem vagy a szerelmem. De, hogyan is gondolhatok ilyet. Hisz neki nem kell választania. Majd megoldjuk Leah-val valahogy. Legfeljebb úgy teszek, mintha nem is lenne ott, csak köszönök neki és ennyi.
- Már úgy is mindegy – megrántottam a vállam.
- Nem! Nem mindegy – emelte fel a hangját, kezeit ökölbe szorította.
- Jól van, ne haragudj - feleltem lehajtott fejjel.
- Én nem, csak már nem értem, hogy miért viselkedik így veled – mondta, s kezeit támaszként fejéhez emelte, majd ismét egy hatalmasat sóhajtott.
- Ne idegeskedj, majd megoldjuk valahogy – szólaltam meg lágy és együtt érző hangon, s közben egyik kezem forró vállára helyeztem.
Újra kipréselt egy adag levegőt tüdejéből.
- Rendben – fújtatott egyet, majd egy gyors mozdulattal megropogtatta ujjait.
Közelebb húzódtam hozzá, majd kemény mellkasára hajtottam fejem. Egy pici puszit nyomtam selymes bőrére, majd apró csókokat leheltem bőrének édes felületére. Egy beletörődő sóhajtás hagyta el ajkait. Erős kezeivel közelebb vont magához. Egy vad csókot nyomott számra. Tenyerei hevesen markolták csípőmet, míg lábaimat keresztbe kulcsoltam tüzes derekán, teljesen átadva magam a pillanat varázslatos hevének.
Forrónak éreztem már a saját testemet is, szívem zakatolva dübörgött a mellkasomban, hogy egy jól irányzott pillanatban vadul törjön ki helyéről.
Félelmetes gyorsasággal húzódtam el tőle, majd egy hatalmas adag levegővel töltöttem meg tüdőmet.
- Jajj nekem! – ziháltam oxigénért kapkodva.
- Mi a baj? – nézett rám aggódó tekintettel.
- Nincs semmi – még mindig alig kaptam levegőt – csak nem bírom a tempót – suttogtam egy mosollyal az ajkaimon. Egy cinkos mosoly terült szét arcán.
- Hát igen, a kor – elnevette magát. Háta megremegett az édes, gyermeki kacajtól, ami felszabadulva és problémákat elfelejtetve szabadult fel ajkai közül.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy rajtam nevet, s közben játszott sértődöttséggel hajtottam fentebb fejemet.
- Ha már itt tartunk, neked nem is nagyon volt mibe kifáradnod – mondtam – hisz annyi energiád van még mindig, mint egy hatévesnek – azonnal abbahagyta a nevetést és megbántott arccal elfordult a hatalmas ágy másik oldalára.
- Seth? – közelebb másztam hozzá – Ne haragudj! – kérleltem – Nem akartalak megbántani.
- Hát attól függetlenül sikerült – mondta.
- Kérlek! – beszéltem halk, könyörgő hangon. Meglepő gyorsasággal fordult felém, testével rám nehezedett, majd satuba fogta arcom két oldalát.
- Idefigyelj te lány! Ne legyél már ilyen bűntudatos – fújtatott egyet, majd elengedett egy apró mosolyt – Hisz az eddigi próbálkozásaid sem sikerültek, mert egyszer sem te voltál a hibás – taglalta, hangjában felnőttes komolysággal.
- Bocsi! – szégyenemben lesütöttem a szemem.
- De már megint azt csinálod – elmosolyodott – Tudod, attól függetlenül, hogy zavaró, hogy mindig azt hiszed, hogy te vagy a hibás mindenért, attól olyankor nagyon is gyönyörű vagy – taglalta gondolatait.
- Tényleg? – kérdeztem.
- Mit tényleg? – nézett vissza rám érdeklődve.
- Hát, tényleg gyönyörűnek tartasz? – néztem felé. Szemei fogva tartották az enyéimet.
- Te most komolyan kérdezel ilyen butaságot? – megint komollyá változott a hangja.
- Hát, igen – zavaromban elkaptam tekintetem, és az ajtót kezdtem pásztázni.
- Néha ki tudsz hozni a sodromból – elmosolyodott, majd folytatta – Nálad csodálatosabb, gyönyörűbb és érzőbb lányt sosem láttam – vasakaratú tekintetének nem tudtam ellenállni. Gyengéden megfogtam nyakát, majd közelebb vontam magamhoz. Egy édesnél is édesebb csókot leheltem forró és száraz ajkaira.

28. Fejezet - A betolakodó

Lábaimat még mindig vadul ostromolták a tenger sós hullámai. A szellő enyhítette a Nap sugarainak forró hőjét. Seth finoman markolta ujjaimat tenyerével. Szemeivel, hol engem, hol pedig a tenger kéklő vizét figyelte. Amint kiértünk a fehér homok puha felületére az egyik ismeretlen most egy mosollyal közeledett felém. Az egyik hosszú hajú - vagy Dylan vagy Kaleb – oda futott hozzánk. Egy apró fújtatás hagyta el szétnyíló ajkait, mikor lihegve megállt előttem.
- Szia! A nevem Kaleb – emelte felém kezét. Viszonoztam gesztusát, majd elmosolyodva én is hozzátettem.
- Hello, én Dawn vagyok – hosszú vörös hajam szállingózott a lágy nyári szellőben. Seth még mindig erőteljesen kapaszkodott belém. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért lett hirtelen ilyen komor arca. Ránéztem Kaleb-re, majd visszafordultam farkasom felé. Szemeiben sütött a harag, a düh, amit akkor érzett, mikor a másik fiúra rápillantott. Szemöldökét össze-ráncolta, majd ajkai egyetlen vonallá préselődtek. Morgott valamit, de még én sem értettem. Közelebb hajoltam hozzá, majd lábujjhegyre állva egy apró puszit nyomtam orrának hegyére, végül a fülébe kezdtem suttogni.
- Mi a baj? – kérdeztem halkan, hangomban némi komikussággal.
- Semmi – felelte mérgesen – Csak mindegy, hagyjuk! - rázta meg fejét, ezzel elhessegetve rosszalló gondolatait.
- Hát, igen a féltékenység – kezdtem bele, még mindig a füléhez hajolva – az egy olyan, dolog, ami teljesen védtelenné teszi az embert – mondtam nevetve. Végre ő is elmosolyodott. Tekintetét rám emelte, majd tenyerével gyengéden végigsimított hullámos hajamon.
- Főleg, ha az ember egy szőke la pushi zenész csajra féltékeny – kezdte el – mint ki is? – gondolkodott – Ja, hogyan is felejthettem el, hát te – hangosan vihogni kezdett, kezeit hasához emelte és úgy nevetett tovább.
- Na, köszi – nevettem én is.
- Haver, jössz már? – jött felénk Paul, majd rácsapott egyet Seht nyakára.
- Na ide figyelj – fordult meg farkasom, majd futni kezdett a könnyesen röhögő Paul felé.
- Sziasztok! Visszatértem – sétáltam közelebb a lányokhoz, akik egymás mellett napozva beszélgettek. Kim, Rachel, Keira, majd tőlük egy kis távolságot tartva Leah is.
- De jó – jegyezte meg egy kedves fintorral az arcán.
- Nem hozzád beszéltem – folytattam, majd helyet foglaltam a puha homokon és a minket árgus szemekkel figyelő lányokra néztem.
- Szóval, megy a napozás? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen – vigyorgott rám Rachel – Azt hittem elmentetek – tette hozzá, majd ragyogó mosolyát, még mindig rajtam tartotta.
- Nem, csak Seth megmutatta a másik részét a partnak – feleltem és viszonoztam pillantását.
- Bár ne közölnéd velünk – szólalt meg ismét csípősen Leah.
- Állj már le! Senki nem kíváncsi a piszkálódásodra – szólalt meg Kim, akiről nem gondoltam volna, hogy tud ilyet is – Komolyan Leah, minek kell tönkre tenned minden jót? – nézett rá, majd megrázta fejét.
Leah megforgatta szemeit, feltekintett az égre, majd megrántotta vállát.
- Ne is törődj vele, ő ilyen. Így érzi jól magát – tette hozzá Keira, aki szintén az én pártomat fogta.
- Szóval ti Seth-tel együtt vagytok? – kérdezte rám mosolyogva.
- Azt hiszem – feleltem, majd lehajtottam fejem.
- És honnan is jöttél? – kérdezte Leah ismét maró hatással, bíró hangsúllyal.
- Londonból – mondtam állva pillantását.
- Nem hiányzik? – beszélte felém.
- Néha, egy kicsit – válaszoltam egyszerű könnyedséggel, majd megrántottam vállam.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennél, mármint Londonba – közölte ismét velem.
- Ezt nem hiszem el Leah, annyira pofátlan vagy – szólalt meg immár Rachel is.
- Sajnálom – elnevette magát – de hát, ha rajtam kívül senki nem veszi észre a betolakodót, akinek nem volt elég a vérszopó rezidencia, még ide is be akar furakodni – nyelt egyet miután kimondta veleig sértő szavait. Mély szúrás hasított legbelül, mintha valaki egy éles kést döfött volna testembe.
Fájt, ahogy beszélt rólam. Mi van, ha nem csak ő gondolja így? A tudat, hogy utál engem, beette magát az elmémbe, szemeim megteltek könnyel, de próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy záporként kezdjenek el ömleni a könnyeim.
Vettem egy hatalmas adag levegőt leküzdve a késztetést, majd kifújtam azt, ezzel hozva meg-nyugvást háborgó lelkemnek.
Játszott mosollyal fordultam vissza a lányok felé, akik meglepődve és engem sajnálva néztek, hol Leah-ra, hol pedig rám.
Halkan felkeltem a homokról, megfogtam a Napfénytől meleg ruháimat, és felvettem őket.
Rachel-ék némán figyelték mozdulataimat.
- Bocsássatok meg. Elfelejtettem, hogy még el kell intéznem valamit – mondtam elcsukló hangon.
Még mindig nem szóltak hozzám, Kim a földet bámulta, Keira sóhajtva rázta a fejét, Rachel pedig engem nézett.
Egy nyertes vigyor jelent meg ajkain, ahogy fölényesen felém fordult.
Villámgyorsasággal elsiettem a tengerpartról az erdő irányába.
Nem akartam, hogy bárki is utánam jöjjön, így Seth-nek sem szóltam távozásomról.
Beértem a hűsítő és nyugalmas takarásába. Hatalmas léptekkel szlalomoztam az avarban helyet foglaló rönkök között.
Talán igaza van Leahnak. Haza kellene mennem Londonba. Megnyugtatott, ha eszembe jutott az a város. Azok a gondtalan napok elevenen élnek bennem.
Amikor kézen fogva sétáltunk apuval London esős és vizes utcáin. Gondolataimba merülve értem el a Cullen ház előtti tisztást. A szél ugyan még mindig fújt, de most még ez is teljes nyugalommal töltött el. Egy egyszerű szökkenéssel ugrottam át a folyó túlpartjára, majd vám-pír gyorsasággal vetettem be magam a házba. Alice ott várt rám a nappaliban. Szemeiben félelem és szomorúság tükröződött. Nem szólaltam meg, hisz tudtam, miért ilyen az arca. Miért néz rám kérdően. Először végig tekintettem tökéletes külsején, majd a szoba többi részén. Szemeim megállapodtak a kanapé melletti bőröndökön. Lehajtottam fejem, majd sóhajtottam egyet, végül pedig belekezdtem.
- Szóval láttad – mondtam halk, elcsukló hangon. Szemeimet újra ráemeltem. Nem felelt, csak bólintott, ugyanolyan kínnal, mint ahogy az előbb rám nézett.
- Menj, ha úgy érzed ez a helyes döntés – sóhajtott egyet, majd folytatta – de – nem fejezte be.
- Mennem kell – feleltem ismét, hangom olyan magas volt, hogy még én is megijedtem. Láttam, ahogy remegni kezdenek apró vállait. Némán és könnyek nélkül fakadt sírva.
Lassan odasétáltam hozzá, szemeimből ismét ömleni kezdtek a hatalmas méretű könnyek.
- Sajnálom – beszéltem, majd teljes erőmből Alice törékenynek tűnő testéhez simultam. Karjaimat vállaira helyeztem, és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Legalább elvihetlek a repülőtérig? – kérdezte fájdalmas hangon. Megráztam fejem.
- Ne fáradj! Nem okozok több gondot – mondtam elhaló hangon.
- Te kis butus, soha nem okoztál nekem gondot – újra a nyakamba borult, majd suttogni kezdett – a táskákban találsz egy útlevelet és némi pénzt – beszélte.
- Köszönök mindent Alice, soha nem felejtelek el – megint bőgni kezdtem.
- Dawn! Ígérd meg, hogy visszajössz – hangjában hallani lehetett a félelmet és a fájdalmat is.
- Nem tudom – feleltem, majd megfordulva elindultam az ajtó irányába. Hallottam, ahogy az autó befordul a ház elé. Megálltam az ajtóban, majd elmosolyodva megfordultam.
- Ezt is köszönöm – beszéltem Alice-hez.
- Szívesen – újra rázkódni kezdett a hangtalan sírástól.
- Szeretlek – feleltem. Majd kezeimet a kilincsre téve kinyitottam az ajtót és elindultam a fehér taxi irányába.
- Dawn! – szólt utánam, majd közelebb sétált az ajtóhoz – Ígérd meg! – hang nem jött ki el-nyíló ajkain, de minden szót értettem, amit mondott. Egyetlen lágy bólintással jeleztem válaszom, majd beszálltam az autóba.
- Jó napot! – köszöntem még mindig zavart hangon.
- Viszont – mondta a fekete hajú sofőr.
- A reptérre legyen szíves – ejtettem ki a szavakat, amire válaszként néhány bólintást kaptam.
Ismét átadtam magam a gondolataimnak. Szép emlékek hada rohamozta meg elmémet, ahogy láttam a magam mellett elrohanó fák törzseit, szinte éreztem, ahogy a szél végig cikázik a bőrömön, hogy belekapjon a hajamba pontosan úgy, mint a fák leveleibe.
Eszembe jutott az első alkalom, hogy a Cullen házban jártam. Mikor találkozhattam Nessie-vel és mikor először Seth csillogóan, gyermeki szemeibe nézhettem. Elmosolyodtam, ahogy újra és újra lejátszottam az emléket fejemben.
Még mindig sírtam, ha a döntésemre gondoltam. Igaz, ez volt a leghelyesebb, amit tehettem. Nem zavarhatok senkit, nem hihetem azt, hogy közéjük tartozom, és nem játszhatok el többé a gondolattal, hogy ők a családom. Annyi boldog percet kaptam tőlük, hogy viszonozni se tudnám soha, nem hogy még a nyakukba akasszam a hülye és elcsépelt „nincs családom” problémáimat.
Feleszméltem, ahogy a taxi megállt egy piros lámpa előtt. Körülnéztem, ahogy Forks köz-pontjába értünk. Az ablakon keresztül néztem, ahogy zajlik az emberek élete. Négy fiatal a kávézó környékén járkált, míg egy sötét hajú nő hatalmas szatyrait – amikkel kijött a boltból – elejtette, és a rengeteg piros színű alma szétgurult a járdán. Egy másik nő egy babakocsit tolt, és közben egy 2 év körüli kis gyerek kezeit markolva sétált az utcán.
Az autó egy hangos morgás után újra elindult. Láttam, ahogy a sofőr tekintete rám szegeződik a visszapillantó tükörből. Egy hatalmas levegőt vett, majd dörmögő hangon megszólalt.
- És hová utazik? – kérdezte.
- Londonba – feleltem udvariasan. Hangomban még mindig éreztem a lemondás halk dallamát.
- Az szép hely – mondta, erősen koncentrálva az útra.
- Igen – beszéltem – járt már ott? – kérdezte ezúttal én.
- Nem, sajnos még nem – válaszolta, majd ismét rám pillantott.
- Ön miért megy? – visszanézett az útra.
- Személyes okok – pillantásom a férfira vetettem.
- Értem – tette még hozzá, majd elhallgatott.
Újra a mellettünk szaladó tájra tekintettem. Az eget most csak néhol borította sötét felhő, jelezve, hogy az eső ismét győzedelmeskedik a Nap éltető fénye felett.
- Szereti a zenét? – tekintetét ismét rám szegezte.
- Igen – bólintottam. Felbátorodva, bekapcsolta a műszerfalon lévő rádiót, ami azonnal monoton beszédbe kezdett.
- Hamarosan ismét elered az eső, de addig is, hogy jó kedvünk megmaradjon, hallgassunk meg egy gyönyörű dalt Justinetól az elragadó énekestől. Tehát, most következzen itt a forksi rádióban Justine – Twilight című száma – beszélt a nő a hangszóróból, majd felcsendült dal-lamos női hang.
A következő negyed órában végig ellazulva, és gondolataimba mélyedve hallgattam a zenéket.
- De szép az a sárga autó mögöttünk – sóhajtotta a férfi – nekem sosem lesz ilyenem – rázta fejét beletörődve – És milyen gyors – beszélt tovább. Még mindig a visszapillantóra meredt tekintete.
Hátrafordultam. Megláttam az ismerős Porsche-t, amit egy kis koboldszerű lány vezetett.
- Megállna, kérem? – ütögettem meg az ülés háttámláját.
- Persze – húzódott le az út szélére. Alice ugyanígy tett, megállva a fehér taxi mögött. Rápillantottam a sárga autóra, ahogy kiszálltam. Lehajtottam fejem, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem, mikor meghallottam, hogy kiszáll valaki az autóból.
- Ne menj! – botladozott felém Seth. Felpillantottam feketének tűnő szemeibe. Arcán min-den érzelme tükröződött. Gyors lépésekkel közelebb futottam hozzá, majd karjaiba borultam. Könnyeim ismét eleredtek, s legördültek végig az arcomon, hogy farkasom forró vállán állapodjanak meg. Felpillantottam rá, kínnal teli szemekkel nézett vissza. Meleg ujjával lesimított egy könnycseppet ajkaimról, majd fentebb emelve állam, ajkait érzékien az enyéimre tapasztotta.

27. Fejezet – A csodás nap 3. rész

A Nap forrósága még mindig égette bőröm, s közben a szél hűvöse enyhítette a hőséget. A tenger hullámának kinyúló karmai néhol hideg zuhanyként csapdosták felhevült testünket. Ott ültem Seth-tel és csókolóztunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy nyelvünk vad táncot járt elnyíló ajkaink között. Néhol finoman belesimítottam a már alig nedves tincseibe, ő pedig erőteljesen kapaszkodott, hol a derekamba, hol pedig a hátamba. Néha zihálva elhajoltunk, levegőért kapkodva. Egyre többször fordult elő, hogy előjönnek Seth közelében – akaratlanul is – emberi tulajdonságaim. Azt hiszem erről, majd beszélnem kell Carlisle-al.
A szűnni nem akaró energikus érzés, ami elöntötte testemet - minden érintésénél és csókjánál – egyre csak erősödött.
Hangosan ziháltam, mikor ismét elhúzódott tőlem. Édes és mámorítóan hűsítő lehelete drogként hatott a már eddig is rózsaszín ködben lebegő tudatomra. Ismét megcsókoltam. Egyre vadabb és érzékibb érintésekkel kényeztettük egymást.
Ezúttal én hajoltam el. Szemeimmel csodálva néztem végig rajta Ahogy barna bőrén egy-egy csepp víz csorog le tincseiből, majd különböző utakat jár be, duzzadó izmainak dombjain.
- Várj! Kérdezni akarok valamit – feleltem, majd lehajtottam fejem, és végül újra csillogó szemeire pillantottam.
- Miről? – nézett rám, ajkai elnyíltak és egy édes, féloldalas mosoly jelent meg rajtuk.
- Hát több mindenről is akarok majd veled beszélni, de eszembe jutott, hogy a múltkor, tudod még a házban, még a Leah-val való incidensünk előtt – habogtam.
- Igen? – mondta még mindig mosolyogva.
- Szóval tudod, mondtam, hogy majd találkozni akarok Quillel és, hogy beszéljetek előtte vele – mondtam még mindig össze-vissza.
- Igen! – sóhajtása, majdhogy fújtatásba ment át – Elfelejtettem – kapott arcához, majd egy erősebb érintéssel végig simította homlokától egészen álláig a bőrét.
- Szóval, akkor egyikteknek sem jutott eszébe igaz? – kérdeztem, bár nagy volt a valószínűsége, hisz Quil nem úgy viselkedett, mintha egy új rokonát ismerné meg, amikor bemutatkoztunk. Tehát elkönyvelhetem magamban, hogy legközelebb nyugodtan figyelmeztethetem Quil-t, hogy a unokatestvérek vagyunk. Vagy legalább is valami hasonló.
- Nem – ide-oda rázta fejét – Ne haragudj! – nézett rám kétségbe esett szemekkel.
- Dehogy haragszom – nevettem el magam.
Ó, drága, egyetlen Seth-em. Hát még mindig nem érted, hogy sosem tudnék rád haragudni? Egyszer mindenféleképpen közölnöm kell ezt vele részletesen. Elnevettem magam gondolataimon.
- Édes vagy, amikor ilyen boci szemekkel nézel – fejtettem ki neki véleményem.
- Tényleg? – ajakai ismét egy egoista mosolyra húzódtak. Szemei úgy pásztáztak végig testemen, mintha fel akarna falni velük.
- Ezt részletezhetnéd is – mondta felvihogva.
Erre megint elnevettem magam. Milyen kis édes.
- Na, azért nem eshetünk túlzásba. Még a végén elbízod magad, aztán felszedsz valami szőke, la pushi, gitáros csajt és elhagysz – mondtam ki kacagással álcázva legnagyobb félelmeim.
- Nem ártott meg neked a Nap? Lehet, hogy napszúrást kaptál – megfogta homlokom, majd végig simított a hajamon – Nem érzed magad rosszul? Nem szédülsz – kérdezte aggódással a hangjában, de azért egy mosolyt most is megengedett hívogatóan csábító ajakainak.
- Nem, te kis bolond – mondtam vihorászva.
- Jól van – nevetett, majd közelebb húzott magához. Ajkaival egy lágy csókot lehelt homlokomra. Finoman megemelt, majd gyengéden lefektetett a puha és forró homokra. Fölém hajolt, vigyázva, hogy ne nehezedjen rám. Apró csókokkal kényeztette felhevült bőrömet. Végig járta az ajkaimtól a mellkasomig terjedő puha, de mégis kemény bőrfelületet. A felszabadító vágy hurrikánként söpört végig testemen. Combjaimat keresztbe kulcsoltam derekán, ezzel közelebb rántva magamhoz. Ismét egy forró és érzelmekkel teli csókot nyomott ajkaimra.
A Nap még mindig égetett mindent körülöttünk, bár én már egyáltalán nem ettől éreztem a hőt, Seth forró teste elemésztette mindenem. Éreztem lüktető vérének édes és éhséget ébresztő illatát.
A közeledő léptek beleolvadtak a környezet megszokott hangjaiba. A víz hullámainak sistergő becsapódásába, a nem messze lévő erdő élőlényeinek hangzavarába.
Csókunk egyetlen végtelennek tűnő pillanatnak hatott, mikor valaki megszólalt a sziklák takarása mögül.
- Seth! – üvöltötte a srác, majd kilépett a homokos partunkra. Elhúzódtam farkasomtól, majd zavaromban lehajtottam fejem. Seth egy hangos röffenéssel jelezte nem tetszését.
Elhúzódott tőlem, majd egy haragos pillantással nézett a part szélén álló Embry-re.
- Uhh, bocsika! – elfintorodott, majd sóhajtott egy hatalmasat – Ne haragudjatok – mondta ismét, ami egy újabb mosolyt csalt ajkaimra.
- Mi van? – kérdezte dühösen Seth.
- Mondtam már, hogy bocsánat – felelte Embry.
- Jól van bocs – rázta meg fejét farkasom, majd felkelt a puha homokról, és kinyújtotta felém hatalmas kezeit.
- Köszönöm – feleltem, miután felhúzott engem is a földről.
- Nincs mit – mondta, majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- Szóval, miért kerestél – fordult ismét a fiú felé.
- Csak Paul mondta, hogy itt vagytok és, hogy szóljak neked, hogy már mindenki itt van és lejátszhatnánk végre a meccset, amit terveztünk – tüdejéből halkan kipréselt egy adag levegőt.
- Rendben, máris megyünk – ígérte Seth, majd kezeit az enyéimbe kulcsolva elindultunk a víz felé – Szóval mit szólnál, ha elmennénk valahová az este? – kérdezte egy mosollyal felém fordulva.
- Az igazán jó lenne – feleltem, s ismét elvörösödtem.
- És hová mennél a legszívesebben? – tudakolta ismét.
- Hát fogalmam sincs – mondtam.
- Mit szólnál egy éjszakai sétához Port Angelesben? Alden mondta, hogy oda mennek a barátnőjével Keira-val, és elmehetnénk velük – beszélte, majd leöblítve homokos testét elmerült a langyos és sós vízben.
- Ez jó ötlet. Úgy is körül akartam nézni ott egy kicsit – mondtam érdeklődve, és egy édes pillantással, amint visszatért a víz alól.
- Rendben – nyugtázta válaszom – És miről is akartál velem még beszélni? – emlékeztetett.
- Ááá, most már nem fontos – rántottam meg vállaim, és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Ahogy gondolod – beszélte, majd maga felé fordított, és apró emeléssel közelebb húzott magához a sós vízben.
Ajkai elnyíltak, ahogy édes csókot lehelt a sós víztől nedves ajkaimra. Viszonoztam érintését. Amost már szűnni készülő vágyaim ismét fellángoltak, ahogy újra és újra megcsókolt.
A szél finoman fújta a hajam, és hűsítő érintést biztosított az eddig forrónak mondható bőrömnek.
- Nem haladnátok? – nyerítette hangosan Paul. Seth ismét elhúzódott és egy morgás hagyta el száját.
- A fenébe is! Kezdjétek el nélkülem – üvöltött vissza dühösen, majd egy újabb apró puszit lehelt homlokomba. Végül elengedett. Hatalmas léptekkel sétáltunk a derékig érő tengerben.
A társaság zaja egyre hangosabb volt, amint közelebb értünk a nagyobbik parthoz. Nessie és Claire még mindig a vár építésével foglalatoskodtak, bár már nem volt rajta nagyon mit építeni, hisz minden torony és minden virág a helyén volt. Pontosan úgy nézett ki, mint amit Nessie megmutatott.
A lányok nagy része napozott, azóta mióta mi elvonultunk, többen is megérkeztek. Itt volt már Leah is, és persze, ahogy meglátott, egy lenéző pillantást vetett rám. A fiúk között három új alakra lettem figyelmes. Egyiküknek vállig érő, sötét haja volt és majdnem olyan izmos felső teste, mint Seth-nek. A másiknak rövid haja volt, aminek színe nagyjából megegyezett a többiek árnyalatával, és volt egy harmadik is, akinek szintén egy kicsit hosszabb haja volt, de valamivel gyermekibbnek tűnt, mint a másik kettő. A rövid hajúhoz odasétált egy aranybarna hajú lány, majd egy édes csókot nyomott annak arcára, majd elmosolyodva visszafordult Rachel-höz.
- Kik ők? – kérdeztem Seth-et.
- Ja, bocs – mondta nevetve – a rövid hajú ott – itt felé mutatott – Paul mellett Alden, és a hosszú, világos hajú lány a barátnője Keira, róluk beszéltem. A másik kettő, pedig Dylan és Kaleb.
- Értem – feleltem egyszerűen.

26. Fejezet – A csodás nap (2. rész)

- Hát akkor kezdjünk bele – mondtam, majd megfogtam az egyik kék színű homokozó lapátot, és neki álltam lapátolni egy hatalmas adag vizes homokot a Nessie által kiásott gödör aljáról.

A Nap még mindig teljes erejéből sütött. A fény szikrázó szépsége beragyogta a tengerpart ezen szakaszát. A srácok lármás labdajátéka törte meg a víz morajlásának hangját. A szellő finoman fújta felénk a tenger sós illatát és a Napfény simogató melegét.
- Ezt ide csináljuk – mutogatott Nessie a homokkupac egyik részére, majd közelebb sétált az építményhez, és egy adag vizes masszát kent az oldalára. Bronz vörös hajába lágyan kapott bele a szél, és játszadozni kezdett hosszú tincseivel.
- Jöhetek én is? – jött közelebb Rachel, majd leült közvetlen mellém. Renesmée finoman bólogatni kezdett, és elmosolyodott.
- Minél többen vagyunk, annál gyorsabban végzünk – egyik kezét csípőjére tette a másikat pedig felemelte egészen a válláig és így nyomatékosította csilingelően, gyermeki szavait.
- Igazad van Nessie – helyeselt Rachel, majd az eddig tiszta kezeivel, markolászni kezdte a puha homok tetejét.
A szél hamarosan nagyobb sebességre kapcsolt. A fiúk könnyű labdája ide-oda ringatózott a levegőben. Néhány pillanat múlva az eddig a fiúk feje felett lévő labda, most nagy puffanással zuhant a homokvár tetejére. Percekig figyeltük a játékszer rombolását. Nessie-re pillantottam, aki vöröslő arccal állt a romok előtt.
Szemei hatalmas könnycseppekkel teltek meg.
- Jake! – suttogta mérgében, lassan hátrafordultam, hogy lássam a falka tagjai éppen mit is csinálnak, majd visszapillantottam Renesméere.
- Jake, hogy tehetted ezt? – ejtette ki szavait nyűgösen.
- Sajnálom – felelte Jacob, majd két kezével megfogva Renesméet felemelte és finoman magához szorította.
- Jake! – suttogta ismét Nessie, halkan pityeregve.
- Nincs semmi baj – tette hozzá az alfa.
- Már hogyne lenne semmi baj, tönkrement a váram – még mindig sírt, kezeivel átölelve Jacob hatalmas mellkasát.
- Figyelj pici lány – mondta lágy hangon – majd mi is segítünk újraépíteni – beszélte, majd egy apró puszit nyomott Nessie hajába.
- Rendben – sóhajtotta Renesmée és apró tenyerét ökölbe szorította, majd megtörölte piros szemeit.
Seth letelepedett mellém, majd hatalmas karjaival átölelte vállaim, és finoman simogatni kezdte bőröm.
- Ilyen várat akarok – hívta fel Jacob figyelmét a kislány, majd megérintette a fiú arcát.
- Oké – mondta az alfa mosollyal az arcán. Lerakta a földre Nessie-t, majd eltávolítva a „gyilkos” labdát. Belekezdtünk építeni a homokpalotát. Mindenki egy emberként segített az építkezésben.
A szél még mindig erőteljesen fújt, de már néhol lehetett észlelni enyhülését. Az idő olyan fél tizenkettő fele járt, egy átlagos embernek ilyenkor nem szabadna a napon lennie, de nekünk ezzel nem volt problémánk. A levegőben érezni lehetett a néhány kilométerre lévő erdő és a pár méterre elhelyezkedő tenger sós és üde illatának keveredését. A társaság halk morajlása elnyomta a természet megszokott és felszabadító hangját.
Hamarosan néhány közeledő emberre lettünk figyelmesek, már messziről lehetett látni egyre világosodó alakjukat. Amint közelebb értek, a fiúk köszönés képpen abbahagyták a vár építését és egy-egy baráti kézfogással üdvözölték egymást.
- Nessie! Nézd, mit hoztam! – kiáltott a kislány – aki valószínűleg Claire lehetett – nem messze a sziklafal szélétől. Hatalmas hátizsákjával szaladni kezdett felénk.
- Mi a helyzet srácok? – kérdezte a rövid, sötét hajú srác felém fordulva, majd megölelve engem, bemutatkozott.
- Szia a nevem Jared, ő pedig a barátnőm Kim – mutatott a mögötte álló félénken mosolygós lányra. Világosabb bőre volt, mint a többieknek és hosszú világosbarna haja, ami tökéletesen kiemelte zöldeskék szemének szépségét.
- Örülök, hogy találkoztunk, a nevem Dawn – feleltem rájuk mosolyogva.
- Claire, ne fuss olyan gyorsan! Még a végén elesel – emelte fel a hangját az indián srác, majd egy laza kézmozdulattal felénk intett.
- Hali? Történt valami érdekes? – nézett felénk egy gyors pillanatra, majd szemeit ismét a Renesmée felé szaladó kislányra emelte.
- Hello pajtás – nevetett Jake, majd egy gyors kézfogást váltottak egymással.
- Quil, ő itt Dawn – mutatott be Rachel, zavaromban ismét lehajtottam a fejem.
- Ááá, szóval Seth barátnője – beszélte a fiú, majd egy kedves mosollyal fűszerezett biccentéssel köszönt nekem.
- Júj, Claire, de jó, hogy te is elhoztad – örvendezett a két kislány, ahogy felderítették egymás játékainak tartalmát.
A társaság egyre nagyobb zajjal hatolt be a természet egyszerű és megnyugtató világába. A szél a következő órákban ugyan csitulni kezdett, de ennek ellenére még mindig játszadozott hajunk tincsivel. A Nap még mindig teljes erejéből sütött. A forró homok égette a talpunkat.
- Nincs kedved úszni egy kicsit? – néztem farkasomra, majd egy rövid puszit nyomtam arcára.
- Ez remek ötlet – válaszolta, majd gyengéden összekulcsolta forró ujjait az enyéimmel.
Lassan sétáltunk a meleg tenger felé. A hullámok lágyan csapdosták lábunkat, ahogy besétáltunk a vízbe.
- Azon gondolkoztam, hogy valamikor elmehetnénk valamit csinálni – beszélte Seth, majd mosolygós tekintettel pillantott rám.
- Rendben – feleltem gyorsan, s közben éreztem, hogy arcom az eddigi megszokott színéből vörösre vált.
- És mit szeretnél csinálni? – kérdezett újra.
- Nekem bármi jó, csak legyünk együtt – feleltem mosolyogva.
A víz már egészen mély volt, körbe mentünk a sziklás részeknél. Ahogy bentebb hatoltunk a sós víz langyos mélységeibe, egy eldugottabb részhez értünk. Ugyan a sziklafal még itt is végig kísérte a tengert, de sokkal titokzatosabb és nehezebben megközelíthető volt ez a partszakasz. A tenger ezen felén egy apró homokos rész volt mindössze, aminek nagy részét így is eltakarta a víz hullámzó felszíne.
- De szép! – mutattam a homokos területre.
- Akarod közelebbről is megnézni? – kérdezte, majd ismét rám mosolygott.
Nehezített lépésekkel mentünk a fövenyes part felé. A végén már a vizes és homokos talajon sétáltunk, minden lábnyomunk eltorzult mintát hagyott a földön, amit alig néhány másodperc alatt el is mosott a tenger vízének kinyúló karja.
Seth helyet foglalt az egyik sziklának dőltve hátát, és egy apró sóhajtás hagyta el szétnyíló ajkait. Én követtem, majd forró mellkasára hajtottam fejem.
- Mi a baj? – kérdeztem, majd egyik kezemmel megsimogattam karját.
- Nincs semmi – felelte – boldog vagyok – tette hozzá. Úgy helyezkedtem, hogy egy csókot tudjak nyomni ajkaira.
Visszacsókolt, kezeit derekamra helyezte és közelebb húzott magához. Finoman feszültem forró bőrének felületéhez. Szívem hatalmas ütésekkel lüktetett mellkasomban. Alig kaptam levegőt, de ennek ellenére ujjaim telhetetlenül játszottak rövid, nedves hajával.
- Várj! Várj! – lihegte, vállaimat néhány centivel hátrébb tolva.
- Valami baj van? – ziháltam én is, és nem eresztettem tekintetét, gyermekien felnevetett.
- Semmi – felelte, majd ujjait lágyan nyakamra helyzete és egy újabb szenvedélyes, vad és érzéki csókot lehelt ajkaimra.

25. Fejezet - Csodás nap

- Igazán szép neved van – beszélte a Rachel nevű lány.
- Hát, nagyon köszönöm – mosolyogtam rá, majd folytattam – Egyébként neked is – tettem hozzá.
- Jake? – kérdezte Seth, aki a tengerről a lányra emelte a tekintetét.
- Azt hiszem Cullenéknél van – mondta, majd megrántotta vállait.
- Értem, és csak ennyien jöttetek? – kérdezett újra.
- Hát, ha jól tudom mindenki jön majd, de arról fogalmam sincs, hogy mikor – tette hozzá.
- Meddig álljak még itt egyedül? – üvöltött felénk a hang. A srác, aki előbb a labdát felénk dobta, most már a puha homokban feküdt.
- Megyünk már! – kiáltott vissza farkasom.
Lassan sétáltunk bentebb a parton. Éreztem, ahogy a hamvas homok finoman morzsolódik a talpamon. A talaj néhol egészen besüppedt a lábunk alatt és szétmosódott nyomokat hagytunk a fövenyes talajon. A hatalmas sziklafal fekete árnyékkal sötétítette el a part ezen szakaszának egy részét. Az árnyék végletes kontrasztot alkotott a homok napfénytől csillogó részével. A szellő magával hozta a tenger vizének sós illatát.
- Sziasztok! – köszönt a 25 év körüli srác, ahogy közelebb értünk hozzá.
- Hello! – vetette oda farkasom – Dawn, ő Paul, Rachel barátja – mondta felém fordulva.
- Szia! – nyújtottam a kezem – Dawn vagyok – mosolyogtam a srácra.
- Seth, már sokat mesélt rólad – vigyorodott el a srác, mintha olyasmi titkot tudna, ami nem tartozik rá.
- Oh – feleltem, majd elhúztam kezem az övéi közül.
- Haver, játszunk! – szólalt meg ismét Paul. Ezúttal Seth felé fordulva, majd öklével egy erőteljes ütést mért farkasom jobb vállába.
- Héé – mondta Seth, majd egyik tenyerével finoman simogatni kezdte az ütés helyét – Felőlem, de megverlek úgy is – beszélte, majd egy gyors mozdulattal elvette Paultól a labdát és szaladni kezdett a víz felé.
- Ti nem jöttök? – kérdezte felénk fordulva a srác.
- Nem, még napozunk egy kicsit – válaszolt helyettem is Rachel, bár én sem akartam még velük játszani.
- Nekem mindegy – rántotta meg vállát Paul, majd rohanni kezdett farkasom felé.
- Gyere ülj le! – mutatott a színes, indiánmintás lepedőre, amin néhány pohár és egy üveg gyümölcslé helyezkedett el.
- Ti együtt vagytok? – néztem először Rachel-re, majd a kicsit távolabb játszó Paul-ra, s közben elfoglaltam helyem a pléden.
- Igen – legyintett – Ne foglalkozz vele, ha néha kicsit fölényesen viselkedik – mondta.
- Ja, nem is vettem észre – rántottam meg vállaim.
- Gondolom – nevetett fel a lány csilingelő hangon. Egész szimpatikus volt. Valójában nem tudtam miről is beszélgethetnénk.
- Aranyosak vagytok Seth-tel – kezdett bele, majd folytatta – Ezt teszi a bevésődés – tette még hozzá, majd elhalkulva rápillantott a tengerben játszó fiúkra.
- Bevésődés? – érdeklődtem meglepődve.
- Te nem is tudsz erről? – kérdezett vissza, majd szemeivel ismét rám tekintett. Pillantását viszonoztam, majd fejemmel bólogatva jeleztem nemleges válaszom. Belekezdett mondandójába.
- Szóval, tudod a farkasoknál van egy olyan tulajdonság, hogyha megpillantják azt a személyt, akit a sors rendelt nekik, attól a pillanattól kezdve csak azt a bizonyos személyt szeretik, akibe bevésődtek – mesélte sóhajtva. Hosszú fekete haját megrázta, majd oldalra simította, barna kezeivel. – Paul nekem azt mondta, hogy azóta csak engem lát, más lányt észre sem vesz – nevetett fel és egy újabb szerelmes pillantást vetett párjára. Én még mindig nem szólaltam meg, csak hallgattam csilingelő hangjának monotonságát és figyeltem, ahogy a tenger apró hullámai finoman csapdossák farkasom lábszárát – Rám fért már a napozás – sóhajtotta Rachel, majd hátára fordulva kifeküdt a Nap sugarainak barnító fénye alá.
- És honnan tudjuk, hogy ez megtörtént? – kérdeztem immár kíváncsian.
- Hát csak arra a bizonyos személyre tudnak gondolni, akikkel ez megtörtént.
- Mi? Ezt most nem értem – értetlenkedtem, majd átkulcsoltam karjaimat felhúzott térdemen.
- Hát, szóval ez olyan – gondolkodott egy másodpercet, majd folytatta – mintha csak téged látna, legalább is Paul ezt mondta – mosolyodott el.
- Aha értem – tettem hozzá.
- És mondjuk ez neked jó? Mármint ez a bevésődés dolog, nem érzed úgy, hogy kötelesség? - kérdeztem zavarodottan.
- Dehogy! – nevetett fel – Ez jó, hisz van egy párom, akit nagyon szeretek és tudom, hogy ő is engem – beszélte mosolyogva, majd kezeit fentebb támasztotta és apró szívecskéket kezdett rajzolgatni a homokba – Ráadásul teljesen biztos vagyok abban, hogy sosem csal meg. Leéli majd az életét velem, és közben mindent megad a számomra – fejezte be, majd töprengve a sziklafal felé emelte tekintetét. Szemei lágyan csillogtak, ahogy az arcára egy szerelmes mosoly ült ki.
- Te nem vetkőzöl le? – kérdezte ismét rám pillantva.
- Ja, de! – nevettem fel – Rám férne egy kis szín – beszéltem, majd felkeltem a színes ülőalkalmatosságról. Lassan levettem a felsőm, közben vigyázva hajam épségére. Végül kevésbé vigyázva lehúztam magamról a rövidnadrágomat is.
Láttam, ahogy messzebb Paul valamit mond Sethnek. Farkasom tekintete szinte azonnal rám szegeződött. Néhány percig csak némán bámultuk egymást. Pillanatunkat Seth fejére zuhanó labda törte meg. Paul hangos vihogásban tört ki, amire én is hangosan kacagni kezdtem.
- Mindjárt jövök! – mondtam Rachelnek, majd amilyen gyorsan csak tudtam, farkasom felé kezdtem futni. Segítettem neki felkelni a vízből. Még akkor esett el, mikor bosszút akart állni barátján a gaztettért. Közelebb bújtam hozzá, és egy apró csókot leheltem sós bőrére. Felnéztem szemeibe, majd viszonoztam édesen rám mosolygó tekintetét.
Kezeivel satuba fogta arcom és ajkaimhoz hajolva, megcsókolta azokat.
Teljes kábulatba estem vonzerejének hatalmától. Szédülni kezdtem és hálát adtam az égnek, hogy a hűvös tengervízben állok, mert különben biztos elájultam volna. Kezeit arcomról derekamra helyezte, közelebb rántva magához. Ajkaink vad táncot járva lettek egymáséi. Szívem olyan erővel dübörgött, mint valami hangos dobszóló. Lélegzetem elakadt, s alig kaptam levegőt. Erősen markoltam a karján duzzadó, feszes izmokat.
Elhajolt csókunkból, hogy egy gyors levegőt vegyen. Én még mindig nem kaptam levegőt, sőt valójában hatalmas rózsaszín ködöt láttam magam előtt. Térdeim gyorsan maguktól csuklottak össze.
- Hé-hé-hé. Kislány! Jól vagy? – tartott meg erős karjaival.
- Nem vagyok kislány – suttogtam forró mellkasába.
- Jó-jó – nevetett, majd megemelt és erősen magához szorított.
- Ezt én tettem veled? – kérdezte magabiztosan.
- Hát…nem – hazudtam – csak nagyon melegem van – folytattam tovább a füllentést.
- Persze – nevetett ismét – akkor nem baj, ha folytatom, igaz? – nézett rám egy hatalmas egoista vigyorral a képén.
- Ha elmondom az igazat, akkor is folytatod? – kérdeztem rá mosolyogva.
- Csak, ha akarod – suttogta fülembe.
- Még szép – emeltem fel hangom.
- Szóval, akkor ez miattam volt? – érdeklődött ismét.
- A fenébe! Pedig próbáltam terelni a témát – vihogtam.
- Hmm? – nem hagyta annyiban. Szemeit nagyra nyitotta és mélyen a szemembe nézett.
- Igen – feleltem röviden, majd megcsókoltam.
- Hali srácok – kiáltott hangosan Jacob, aki az egyik kezében Nessie-t még a másikban egy hatalmas rózsaszín mintás homokozó vödröt tartott.
- Sziasztok! – néztünk feléjük.
- Nézd Jake, itt van Dawn is – emelte fel hangját Renesmée.
- Igen – nevetett fel az alfa, majd hatalmas léptekkel közeledni kezdett felénk.
- Nessie, hát te mit hoztál? – kérdeztem, elengedve Seth-et, majd a kislány felé fordulva.
- Hát homokozót, hogy tudjak játszani. Jake azt mondta, hogy majd Claire is jön és vele is tudok majd várat építeni – mesélte.
- Mit szólnál, ha elkezdenénk? – kérdeztem – Amint látod Claire még nincs itt, és mire ideér, addigra már készen leszünk az előkészületekkel – ajánlottam fel Nessienek, aki rápillantott Jacobra. Az alfa egy mosollyal nyugtázta, hogy Renesmée velem akar játszani, majd nyomott egy puszit a homlokára és a földre tette.
- Akkor mehetünk? – néztem a kislányra.
- Igen – felelte és átvette a hatalmas vödröt és a benne lévő játékokat Jacobtól.
- Segítsek? – kérdeztem rámosolyogva.
- Nem kell – felelte, majd bukdácsolva cipelte az óriási műanyag vödröt.
- Nézd, itt jó lesz? – mutattam a part árnyékos szakaszának egy részére. Amire Nessie csak bólintva válaszolt. Nem messze voltunk Racheltől, aki mosolyogva figyelte Renesmée mozdulatait. Néhány perc alatt szétpakolt mindent a homok meleg felületén.
- Te hozz vizet – mutatott a vödörre, majd a tenger felé – Én pedig addig ások – fejezte be a mondatát.
- Rendben – feleltem nevetve. Kezemben a vödörrel elindultam a tenger irányába, Seth nevetve figyelte, ahogy vizet töltök a játékba, majd elindulok visszafelé. Teljesen hirtelen ugrott elém. Villámgyorsasággal csókolt meg, majd ölelt át és közben suttogott a fülembe.
- Észveszejtően gyönyörű vagy – majd ismét egy gyors puszit nyomott ajkaimra és visszament játszani a fiúkkal. Én pedig mentem várat építeni Nessie-vel.
- Na, itt van – mutattam meg a vödröt, majd nem túl messzire leraktam a homokba.
- Rendben – felelte rám nézve, majd folytatta a gödör ásását.
- Milyenre gondoltál? – kérdeztem tőle. Ismét rám pillantott, majd két lépést tett felém. Leültem arra a részre, ahol a sziklák már nem takarják el a napot.
- Megmutatom – mondta tömören, majd két apró tenyerét az arcomra helyezte. Képek sora zúdította el elmém. Egy gyönyörű kastélyszerű építményt mutatott, hatalmas és törékenynek tűnő tornyokkal. Finoman elhúzta kezeit és ismét hozzá látott a talaj kiegyenlítéséhez.
- Hát nem tudom, Nessie. Szerinted ezt meg tudjuk csinálni? – néztem rá egy aprónyi mosollyal.
- Megkérdeztem Alice-t, hogy szerinte megtudom-e építeni és azt mondta, hogy igen – beszélte, gyermeki hangjában felnőttes komolysággal.
- Hát akkor kezdjünk bele – mondtam, majd megfogtam az egyik kék színű homokozó lapátot és neki álltam lapátolni egy hatalmas adag vizes homokot a Nessie által kiásott gödör aljáról.

24. Fejezet - Csillámló reggel

Reggel meglepő könnyedséggel ébredtünk. A Nap sugárzó fénye beragyogta az egész szobát.
- Jó reggelt! – suttogtam alvó farkasom fülébe, s közben egy apró puszit adtam az arcára.
- Neked is! – felelte dörmögve. Egyetlen mozdulattal átfordult másik oldalára, majd a fejére szorította a hatalmas fehér párnát, amin eddig feküdt. Elmosolyodtam, majd még egy gyors puszit nyomtam a vállára. Kikászálódtam az ágyból, majd fogtam az összes tisztálkodáshoz való cuccom és átsétáltam a szobámtól nem messze lévő fürdőszobába. Kb. 10 perc alatt elvégeztem az összes teendőm.
- Halihó! – jött felém a csilingelő hang, amint kiléptem az ajtón.
- Szia Alice! – mosolyogtam rá.
- Ugye milyen szép időnk van ma? – nézett rám kérdőn, arcán egy óriási mosollyal.
- Igen, szerintem is – válaszoltam egy hasonló nagyságú vigyorral.
- Kértek valami reggelit? – nézett rám kérdőn, majd megállt az egyik ablak előtt. Bőre csillogni kezdett, mintha milliónyi gyémánt helyezkedne el bőrének egész felületén.
- Még nem tudom, bár Seth – itt ismét mosolyogni kezdtem - valószínűleg éhes lesz – feleltem.
- Rendben, akkor megkérem Esmét, hogy segítsen – mondta, majd vámpír gyorsasággal vetette le magát a lépcsőn.
Visszasétáltam a hálóba. Seth még mindig a párnával a fején aludt. Hangos nevetésben törtem ki, amivel szinte egyből felébresztettem alvó farkasom.
- Na, végre! Azt hittem végig alszod ezt a csodaszép napot - mosolyogtam rá.
- Felébreszthettél volna – mondta, majd megpróbált elfojtani egy hatalmas ásítást.
- Megpróbáltam – nevettem ismét rá.
- Akkor bocsi – megrántotta izmos vállait, majd zavartan elmosolyodott.
- Alice és Esme készítenek nekünk reggelit – beszéltem.
- Úú, nem baj, ha én gyorsan hazaszaladok, átöltözöm és szólok a többieknek, hogy menjünk le a partra – hadarta, majd egy gyors puszit nyomott a homlokomra.
- Sietek vissza – ígérte, majd leszaladva a lépcsőn elhagyta a házat. Lesétáltam a konyhába, ahol beálltam segíteni Alice-éknek.
- Hallottam, hogy ma lementek a tengerpartra – hozta fel a témát a pótanyukám.
- Igen – feleltem röviden.
- Mit szólnál hozzá, ha készítenénk néhány szendvicset? – ajánlotta fel.
- És csinálhatnánk valami süteményt is – szólt közbe Alice is lelkesen. Komolyan úgy tud örülni a kis apró dolgoknak néha, mint egy kis gyerek az édességnek. Ilyenkor teljesen úgy csillog a szeme, mint a napfényben a bőre.
- Rendben – mondtam mosolyogva kettőjükre pillantva.
- Már tudom is melyik fürdőruhádat kellene felvenned – nézett rám felvidulva.
- Van olyanom? – nyitottam nagyra szemeimet. Még sosem volt rajtam hasonló. Bár nem értem miért, hisz nyugodtan járkálhattam volna az emberek között. Csak egy kis hőt kellett volna felvennem a környezetemből, és egyből nem csillogott volna a bőröm a napfényben.
- Hát persze – nevetett fel – Egy csomót vettem neked – mondta.
- Igen? Szóval melyiket kellene viselnem? – kérdeztem, bár egy kis hátsó szándék is volt kíváncsiságomban. Szerettem volna jól kinézni Seth előtt. Azt akarom, hogyha meglát, elakadjon a lélegzete.
Sóhajtottam egy nagyot, majd Alice felé fordultam.
- Gyere! Menjünk fel és megmutatom! – örvendezett.
- De nem kellene segítenünk, mármint megcsinálni a süteményeket és a szendvicseket? – néztem először Esme-re, majd Alice-re.
- Menjetek csak, én boldogulok egyedül is – mondta mosolyogva.
- De biztos? – kérdeztem.
- Persze! – felelte, s közben bólintott egyet felém.
- Na, gyere már – csilingelte Alice hangja az ajtó felől.
- Oké – beszéltem, majd elindultam nővérkém után, aki valószínűleg már ki is pakolta az összes ruha kollekciót. Elnevettem magam, mikor felértem a szobámba. Valóban úgy történt, ahogy sejtettem. Alice egy halom bikini között sürgölődött.
- Vetkőzz! – parancsolta elkomorult arccal.
- Igen is, kapitány! – homlokomhoz emeltem kézfejem, ezzel játszva tisztelgést előtte. Erre már ő is elnevette magát.
- Ezt vedd fel! – nyomott a kezembe egy kétrészes zöld bikinit apró csillámló díszekkel – Erre gondoltam, bár most már nem vagyok biztos benne – felelte töprengve, közben az egyik kezével az állát kezdte simogatni.
- Rose! – kiáltotta, mire Rosalie azonnal itt is termett.
- Szerintem is a zöld legyen – felelte, majd körülnézett az ágyamra fektetett fürdőruhák között.
- Hát nem is tudom. Lehet, hogy a fehér nyakba kötős jobb lenne – bizonytalanodott el ő is.
- Igen, én is ezen vacillálok – mondta Alice, alig érthetően. Előkászálódtam a gardrób biztonságosan takaró árnyékából. Alice egy gyors és elégedett pillantást vetett Rose-ra, majd szinte egy emberként mosolyodtak el.
- Ez tökéletes! – mondta Rosalie.
- De mielőtt megnéznéd magad – felelte Alice, majd szinte azonnal rápillantott testvérére.
- Kell egy kis smink – fejezte be Rose a mondatot.
- Felőlem! – rántottam meg a vállam, pedig válójában örültem hogy segítenek nekem.
Miközben Alice leültetett az egyik szobámban lévő székre, addig testvére előkészítette az összes festéket és a „szépítésemhez” szükséges kellékeket. 10 perc alatt végeztek a hajammal és majdnem ugyannyi idő volt a sminkem is. Olyan jó érzés volt, hogy együtt segítettek nekem. Teljes egyetértéssel varázsoltak gyönyörűvé.
- Oké, most már megnézheted magad – szólalt meg Rose.
- Várj! Még egy másodperc! – kiáltott fel Alcie, majd kirohant a szobából és szinte ugyanolyan gyorsasággal vissza is tért. Kezében egy fehér virág alakú hajdíszt tartott, melyet gondosan illesztett félre simított hajamba.
- Na most vagy kész – egy elégedett mosoly ült ki arcára.
- Ez jó ötlet volt – szólalt meg testvére, majd megfogva kezemet a tükör elé húzott.
- Azta! – szólaltam meg. Egyszerűen nem ismertem magamra. A zöld bikini pontosan megegyezett „emberibb” szemeim színével, ami igazán eredeti és szép kompozíciót alkotott bőröm árnyalatával.
- Tetszik? – nézett rám boldogan Alice.
- Hát, hogyne tetszene? – kérdeztem, majd egy gyors ugrással mindkettejük nyakába vetettem magam.
- Nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam.
- Ja, és még ezeket felveheted az útra – nyomott a kezembe egy drapp színű rövidnadrágot és egy fehér ujjatlan felsőt. Fogtam egy hasonló árnyalatokból összeállított strandtáskát, majd belepakoltam az összes dolgot, amire a nap folyamán szükségem lehetett.
- Dawn! – hallottam lentről az édes kiáltást.
- Azonnal – válaszoltam ugyanolyan hangosan. Megfordultam, hogy szembe álljak Alice-el.
- Nagyon izgulok – suttogtam felé, majd egy hatalmas levegőadagot préseltem tüdőmbe.
- Nyugi! Minden rendben lesz – kacsintott rám, majd egy hatalmas vigyorral az arcán elindult lefelé. Lassan követtem őt, egészen le a földszintig.
- Igen, én is így vagyok vele – nevetett Seth kedvesen, miközben egy újabb mondatba kezdett bele – Néha elég jó farkasnak lenni – ecsetelte még mindig Carlisle-nak.
- Halihó emberek! – csilingelte Alice. Minden szem rám szegeződött a szobában. Kivéve Alicét, aki elégedett vigyorral figyelte Seth reakcióját.
- Khmm – köszörülte meg torkát – Szia – mondta, majd közelebb sétáltam hozzá és egy csókot nyomtam ajkaira.
- Szia! – feleltem – Gyors voltál – tettem hozzá – Szóval indulhatunk? – kérdeztem.
- Ööö…tessék? – nézett rám bocsánatkérően farkasom.
- Azt kérdeztem mehetünk-e? – nevettem el magam.
- Iiigen, persze – lassan, érthetően ejtett ki minden szót. Még mindig csak nézett. Szemeivel apránként és majdnem észrevehetetlenül mérte végig testem minden porcikáját.
- Itt vannak az ételek, gyerekek! – jött ki a konyhából Esme, aki egy hatalmas piknik kosárral a kezében sétált felénk.
- Úhh, erről teljesen meg is feledkeztem – mondtam – Nagyon köszönjük – egy apró puszit leheltem jéghideg arcára, és egy finom mozdulattal átvettem a kezéből az óriási kosarat.
- Akkor, azt hiszem már tényleg minden megvan – sóhajtottam.
- Menjünk! – szólalt meg Seth egy hangos levegővétel közben.
- Rendben – feleltem, miközben farkasom ujjai közé kulcsoltam az enyéimet. Gyengéden húztam magam után, egészen addig, míg ki nem értünk a Cullen házból. Némán sétáltunk egymás mellett, mialatt önfeledten élveztük a Nap sugarainak átható melegét. A madarak halk csicsergése egészen felvidító hangulatot kölcsönzött az erdő színkavalkádjának. A fénysugarak melegének illata összemosódott a közelben lévő folyó illatával.
Gondolataim ezúttal azon a pillanaton jártak, mikor lesétáltam a lépcsőről és Seth meglátott. Tökéletes pillanat volt, tetszett, ahogy rám nézett. Minden pillantásától egyre jobban vágyom az érintésére, a csókjaira.
- Szép napunk van nem? – kérdezte, majd finoman megszorította ujjaim.
- De – válaszoltam röviden – tudod, mostanában egyre kevesebbet kell azzal törődnöm, hogy hőt vonjak el a környezetemből. Már automatikusan váltok, ha jössz – nevettem el magam.
- Szeretem, mikor zöld a szemed – felelte. Arcom szinte egyből vörös színűre váltott. Megállt, mikor észrevette zavarom, majd közelebb húzódott hozzám. Egyik ujjával lágyan megemelte állam, hogy tekintetünk találkozzon. Először egy lágy csókot nyomott ajkaimra, végül elhúzódott. Mosolyogva álltunk az erdő ösvényének közepén, hosszú percekig néztük egymást. Végül ismét megcsókolt. Hol egészen vaddá, hol pedig gyengéddé vált érintése. Szívünk ritmusa, majdnem ugyanolyan ütemben zakatolt.
- Tudod mennyire gyönyörű vagy, mikor elpirulsz? – nézett rám kérdőn.
- Nem! Nem tudom – feleltem incselkedve – Mennyire? – játszottam tovább a tűzzel.
- Akarod tudni? – kérdezett ismét, majd egy gyors mozdulattal magához rántott. Finoman felemelt a földről. Lábaimat dereka köré kulcsoltam és úgy csókoltam meg.
- Megfelel a válasz? – nézett rám, majd még egy apró puszit lehelt a nyakamra.
- Azt hiszem igen – válaszoltam teljesen kábultan.
- Akkor jó – elmosolyodott, majd biztonságosan visszahelyezett a földre – Na, gyere, mert még elkésünk – szemei összeszűkültek, ahogy végig nézett kába és zavarodott testemen. Lassú önteltséggel vigyorodott el. Ajkait egyetlen féloldalas mosolyra húzta. Kényelmes léptekkel indult úti célunk irányába, én pedig, mint egy kiskutya követni kezdtem. Lábaimat nehézkesen pakolásztam egymás után.
- Jajj a kosár! – fordultam vissza, mire feleszméltem zavaromból.
- Nálam van! – szólalt meg mögülem Seth – gondoltam, hogy jobb lesz ha én viszem mielőtt elhagynád valahol – nevetett fel.
A következő néhány perc még elértünk a tengerparthoz egész vidáman telt. Folyamatosan vihorásztunk. Játszottunk is egy gyors futóversenyt, amiben én nyertem, de majdnem biztos vagyok benne, hogy hagyta magát legyőzni.
- Erre gyere! – mutatott az egyik kis szikla felé.
- De szép! – mondtam ámuldozva.
- Seth! – kiáltotta valaki a hatalmas kőfal mögötti, eldugott partszakaszról. Egy óriási színes strandlabda röpült egyenesen farkasom arca felé, melyet egyetlen jól irányzott ütéssel hárított el. Egy sötét, hosszú hajú lány futott felénk, akit eddig még nem ismertem. Nem volt az a nagyon vékony típus, de az alakja pontosan megfelelő volt, ahhoz a bikini fazonhoz, amit viselt. Integetve közeledett, míg el nem érte célját, a hatalmas színes labdát, ami néhány méterrel előtte zuhant a földre. Megvárta még közelebb érünk hozzá.
- Sziasztok! – köszönt felénk.
- Szia! – köszöntünk vissza egyszerre Seth-tel.
- A nevem Rachel – mutatkozott be, majd hirtelen átölelt és egy puszit nyomott az arcomra.
- Örülök, hogy megismerhetlek! Dawn, igaz? – kérdezte egy hatalmas mosollyal.
- Igen - válaszoltam.