6. Fejezet – Elkápráztatás

Az éjszaka sötétje ellepett mindent. Jasper-el némán sétáltunk az erdő reccsenő avarán. A kör alakú hold fénye, még a fák közé is beragyogott, annak ellenére, hogy körülötte mindent vas-tagon és monotonon búskomor felhők borítottak. A szél finoman táncolt kusza tincseimmel. Jasper néhány méterrel előttem járt. Egyetlen századmásodpercnyi idő alatt fordult felém, megtorpanva.
- Állj! – sziszegte, majd szikla kemény, kezeivel megállított. Néhány perc múlva megértettem tetteinek miértjét. A fülledt forksi levegő, most egy közeledő farkas szagának bűzével töltötte meg tüdőm. Minek vettem levegőt? Hülye berögződések!
Egy hatalmas vérfarkas futott felénk. Szürke szőrén már bágyadt holdfény csillogott. Hatalmas fejével Jasper felé biccentett, amit ő egy féloldalas mosollyal viszonzott.
Izmaim pattanásig feszültek, de úrrá lettem hirtelen jött reflexemen. Nem várt nyugalom vett rajtam erőt.
- Köszi – suttogtam Jasper felé hangtalanul, de biztos voltam benne érti minden szavam. Oh Jasper. Drága, édes, gondos Jasper. Remélem a hálát is képes vagy megérezni.
A farkas elfutott az egyik hatalmas fa irányába.
Megrezzent néhány levél, valami halkan motozott a sötétszürke ég takarója alatt, de Jasper nem mozdult. Olyan volt, akár egy reneszánsz szobor, pompás, hófehér, rendíthetetlen és gyönyörű.
Egy perc se telt el és egy fiatal férfi közeledett felénk. Látszott rajta, hogy Jacobhoz tartozik, majdnem ugyanolyan magas volt, mint ő, haja rövidre nyírva az égnek áll, tekintete is ugyan-azt az érzést kelti bennem. Szinte magához láncolt egyetlen pillantással.
- Embry vagy Seth? - kérdeztem Jaspert miután, felidéztem Jacob szavait.
- Az első – felelte, majd tekintetét elvette rólam és a fiú felé fordult.
- A többiek már úton vannak hazafelé - jelentette - A nevem Embry - nyújtotta óriási kezeit felém.
Csak egy koszos farmert viselt. Hatalmas mellkasa dagadt az izmoktól, forró lehelete fájdalmasan szúrta az orromat amint elég közel ért hozzám.
- Dawn - fogtam meg felém nyújtott kezét. Kézfejem eltűnt tenyerében, a bőre szinte égetett az érintéstől.
- Szóval te lennél az-az új arc – mondta mosolyogva.
Válaszul szemérmesen elmosolyodtam.
- Tényleg sikerült legyőznöd a nagydarabot? - kérdezte hitetlenkedve miközben törékeny
alakomat vizsgálta.
Komolyan mondom a férfiakat, csak a harc, meg az erőfitogtatás érdekli, semmi más!
- Simán - kacsintottam rá.
- Szuper – ejtette ki, miközben a szó végét erőteljesen megnyomta.
Hangja olyan elismerést mutatott, amilyet egy Nobel-díj elérésével sem kaphattam volna. Valamiért rögtön szimpatikus lett. Olyan srácnak tűnt, akiből remek, lazulós barát válhat. Könnyed lehet vele az élet.
Soha nem szerettem volna még ilyen elbűvölően mosolyogni és soha nem ment még ennyire könnyedén, természetesen. Éreztem, ahogy a hatalmas szív gyorsabban kezd el verni, egyre szaporább ütemben játszva dallamát. Láttam, ahogy a halott táj előterében Embry szeme el-veszti fókuszát.
Lehet, hogy egy kicsit most túllőttem a célon? Zavaromban ismét lehajtottam fejem és a csuklómon lévő karkötőt kezdtem bizergálni. Újra felnéztem a srácra. Rég halott szívem majdnem megdobbant, amikor elpirult.
Nyugodj szív, nyugodj!
Kívántam, hogy a farkasok is kedveljenek. Ha barátok leszünk, talán a belém nevelt reflexeket is levethetem. Mert le akarom vetni. Ha ezt valaki mondta volna nekem tegnap! Micsoda őrült világ, minden a feje tetejére áll.
Úgy szívtam magamba a farkas képét, ezt az emberi farkasképet, mint utolsó lélegzetét a halálraítélt.
Jasper arcát komoran fordította felém. Mit tettem? Már megint mit követtem el? Megint ez az arc! Csak el ne felejtsem figyelmeztetni, hogy nem vagyok gyerek, és ne nézzen rám mindig így, mert megijedek. Erre ismét elnevettem magam. Ez elég furcsán fog kijönni. De nem baj, jobb lesz ez így, mintha folyton rám kellene szólnia vagy csúnyán néznie rám, ha valami rosszat teszek.
- Ne játssz vele! - suttogta mereven.
Nem értettem mire gondol. Hiszen csak meg akartam kedveltetni magam. Végre barátokat szerezhetek, mi a hibám? Ezt is meg kell kérdeznem. Most egy kicsit azt kívántam, hogy azonnal elmenjen Embry, hogy minél előbb megtudhassam, most mit vétettem.
- Nem értelek – válaszoltam, majdnem olyan hangtalanul, mint az előbb ő.
Szúrós tekintete szinte szívemig hatolt. Vajon miért haragszik?
Embry, mint aki valamiféle álomból ébred, megrázta magát. Olyan volt akár egy kiskutya. Láttam sötét haján megcsillanni néhány áttetsző esőcseppet. Halkan kopogni kezdett felsőtestén a frissítő zápor. Végre esik. A víz üde és frissítő illata, elnyomta az eléggé kellemetlen farkas szagot. Így már egy kicsit jobb volt.
Egybemosódott a világ, a színek egybefolytak, a mozdulatlan táj életre kelt, a levegő felfrissült.
Embry mellkasáról egymás után táncoltak le az apró gyöngycseppek, hogy koszos nadrágja szélén örökre eltűnjenek.
- Még meg fogsz fázni – mondta a fiú felé fordulva, csilingelő és zavarodott hangon.
Könyörögve néztem a mellettem némán álló, érthetetlen vámpírt.
Bár én lennék a gondolatolvasó vagy Jasper. Bár tudná mennyire nem értem. Mi a fenét tettem?
- Öhm – kezdett bele - jobb, ha én most megyek" motyogta Embry kissé morcosan, szégyenlősen fogva még korgó hasát.
- Farkaséhes – gondoltam magamban. A neveletlen kölyök kuncogott bennem. Bárcsak hallaná Jasper, legalább elmosolyodna. Már azzal is megelégszem, ha ad egy jelet, hogy tudatában van a létezésemnek. De Jasper csak állt, némán, mozdulatlanul. Szemeiben szinte sütött harag, ahogy néha-néha rám pillantott.
Oh, Jasper! Vegyél már észre! Hadd tudjam meg mi a bajod!?
- Remélem, hamarosan találkozunk! - duruzsoltam mosolyogva, bájos hangon.
Mekkora karriert futhattam volna be színésznőként! Menj már Embry! Menj már! Tudnom kell mire gondolt Jasper. Futás!
- Ebben biztos lehetsz. Jacob folyton itt van, így, még ha akarnék, se lehetnék örökre távol – mondta.
Búcsúzóul még integetett. Ez is könnyebben ment, mint vártam. Szoknom kell a gondolatot, hogy a vérfarkasok a barátaim. Ez az érzés egyszerűen idegen.
Ha a valaki úgy nő fel, hogy egész életében valakik ellen „idomították”, hát úgy elég nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy most azok a valakik, pozitív érzelmeket adnak neki.
Mikor Embry már elég messze járt, és Jasperrel lassan közeledtünk a ház felé, nem bírtam tovább.
- Jasper? Kérdezhetek valamit? – fordultam felé zavarodottan.
- Gyakorlatilag ez már egy kérdés, de igen, persze – felelte, majd kezeit lassan, emberi módon összekulcsolta mellkasán. Poénkodik. Most akkor nem haragszik? Ha valaki érti a férfiakat, az legyen szíves szólni, mert nekem van ezzel egy kis problémám. Megint felnevettem gondolatban.

5. Fejezet – Vadászat

Nem értem, miért akkora probléma, hogy szomjas vagyok. Hisz Nessie-t soha nem bántanám, és inkább meghalnék, mint hogy bárki is bántsa őt. De nem lehettem biztos abban, hogy ezt ők is tudják. A négy fiú még mindig körülöttem helyezkedett el. Kinéztem a tiszta és csillogó ablakon. A tiszta eget most sem lehetett látni, hisz eltakarták a vastag és sötét felhők. Majd lassan, de biztosan visszafordultam a fiúk felé.
- Igen, és? – kezdtem bele.
- Jobb, ha kerülöd Nessie-t. Azonnal indulunk vadászni – jelentette ki Edward, miközben karomon már éreztem jéghideg márvány kezének szorítását. Jacob ellenségesen méregetett, mellkasán vészjósló moraj hullámzott át, mialatt elállta a nappaliba vezető utat Emmettel.
Mikor rájöttem mit is csinálnak, keserűen elmosolyodtam. Hogyan is gondolhatnak ilyesmit rólam, hogy bármikor bántanám azt a földre szállt angyalt? Magát a megtestesült tökéletességet?
- Túlreagáljátok. Nem jelentek rá veszélyt – folytattam beszédemet.
- Mi? - bukott ki a kérdés Jacobból.
- Elfelejtettétek, hogy én is félvér vagyok? Számomra az ő vére nem jelent kísértést! Előbb eszem meg reggelire Jacobot - vigyorogtam rá, miközben csibészesen pásztáztam tekintetemmel a nyakát - De talán tényleg jobb lenne most egy kicsit vadásznom – mondtam, majd zavaromban lehajtottam a fejem. Hogy is lehettem ilyen buta, hogy úgy jöttem hozzájuk, hogy nem vadásztam előtte.
- Veled megyek - ajánlotta fel Jasper.
Ajánlotta vagy inkább közölte? Nem bízik bennem? A bánat hirtelen fogta el lelkem. A tudat, hogy nem bíznak bennem, olyan erővel hatolt át egész testemen, hogy nem tudtam mit tenni ellene. Néhány perce még azt hittem, hogy egyenjogú tagként tartozom ehhez a családhoz, de most hitem megremegett. Lehet, hogy sosem fognak úgy kezelni, mint egymást? Vagy még rosszabb! Mi van, ha elkövetek egy hibát, és sosem fogadnak be, és a végén úgy döntenek, hogy elkell menjek? Épp már mikor beleéltem magam, hogy kapok egy családot. Jaj Istenem, mit tegyek?
- Attól tart, emberi vért fogsz... – kezdett bele Edward mondandójába.
- Nem! A mai naptól fogva vega vagyok – feleltem könnyed egyszerűséggel. Ismét bevetettem legelbűvölőbb mosolyom Jasperen.
Egy századmásodpercig csak Jacob ritmikátlan szuszogását hallottam. Érezni lehetett, ahogy idegesen pásztázza minden mozdulatom.
- Talán tényleg jobb lesz, ha velem jössz – beszéltem. Az izmaim megmerevedtek. A torkom égetett. Jacob, bár bűzlött, vérének illata csábítóan hatott rám.
Jasper bólintott. Tekintetével óvatosan méregetett. Szinte éreztem, ahogy érzéseimet vizsgál-ja. Emmett és Jacob utat nyitott.
- Induljunk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Lénye szinte kényszeríttet a szófogadásra. Mindig ilyen határozott karizmája volt?
- Embry, Seth és én a ház körül fogunk járőrözni - Jacob hangja szinte fájdalmasan érces volt Jasperé után.
- Csak biztosítékként - szabadkozott.
Megértően mosolyogtam rá. Bár én is érezhetném azt, amit ő. Azt a törődést, azt a szeretetet, amit Renesmee iránt érez. Én még sohasem érezhettem ezt egy lény iránt sem. Tudni akarom milyen. Milyen lehet szeretni?
Jasper némán elindult a kijárat felé. Hang nélkül követtem. Nem néztem se jobbra, se balra, a szomjúság vezette testemet. Kiléptünk a szabadba. Bella és Nessie nemesen sétálva távolodtak, majd egy másodperc múlva Edward is csatlakozott hozzájuk. Ahogy őket néztem, csak egy kérdés foglalkoztatott. Milyen lehet a szerelem?
Érdekelt, hisz még tiszta szívből sosem szerettem senkit, ugyan előfordult már, igaz egyszer, mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok. De később rá kellett jönnöm, hogy az, amit akkor éreztem, nem lehet az. Hisz minden könyvben és mindenhol azt mondják, hogy a valódi, igaz szerelem a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is megkaphat valaki. A szerelemnek be kell hódolni, át kell adni magunkat a legtökéletesebb érzésnek a világon. Ami nélkül nem lenne életünk, sem célunk, sem pedig bármi másunk, de nem vagyok benne biztos.
Mi van, ha nekem sosem lesz senkim? Mi van, ha erre lettem kárhoztatva? Fel kellett hogy nőjek, szerető család nélkül, barátok nélkül és persze valódi szerelem nélkül.
Meglepődve vettem észre, hogy időközben már leszállt az alkonyat. Jasper kérlelhetetlenül haladt előre. Elszántan követtem.
Éreztem, ahogy a lágy szellő felém, sodorja az erdő üde illatát. Hallottam, ahogy a madarak csicseregnek a hatalmas, égbeszökő fák tetején. A zöld növények körülöttem ismét megnyugtattak, a tegnapi érzésem, miszerint totálisan elegem van ebből a színből, teljes mértékben elmúlt. Most megnyugtatta ide-oda cikázó gondolataim, amik lassan az őrületbe kergettek.
Fagyos szívemet gyűlölt féregként kezdte rágni a kétely. Elképzeltem, ahogy ember helyett, egy állatot gyilkolok meg. Elég abszurd volt, de ha a Cullen család képes rá én is meg tudom tenni. Azonban pozitív gondolataim mellett foglaltak helyet a negatívak is. Teljes kétség-beesés futott át rajtam, mikor rájöttem, hogy nincs más választásom. Nem szabad embervért innom többé, ha velük akarok élni. Máskülönben el kell, hogy menjek. Ami azzal jár, hogy elvesztek egy családot és egy halom újonnan szerzett barátot is.
Figyeltem, ahogy Jasper hangtalanul megáll. Éreztem a közelben lévő teremtmény vérének csábító illatát. Ugyan kevésbé volt jó illata, mint egy embernek, de ez is tökéletesen kielégítette volna szükségleteimet. Érzékeim kiszélesítették a teret, tudatában voltam minden apró, forró vérben dobogó szívvel rendelkező élőlénynek. Láttam nőni a füvet, mozogni az ezernyi apró bogarat az avarban.
Izmai megfeszültek. Mozdulatlanul lapult a puha talajon, készen állva a vadászatra. Hirtelen ugrott el a földtől, majd rávetette magát áldozatára. Képtelenség volt menekülni. Jasper az állat nyakához emelte ajkait és éles fogait belemarva, szívni kezdte az édes nedűt.
Most már én következtem. A közelben megéreztem egy hasonló illatot. Egy öttagú szarvas-csorda legelt tőlem harmincméternyire, keletre. Az erdő körülöttünk bár néma volt, de élt, lélegzett és rettegett tőlünk.
Futni kezdtem a vér illatának irányába. Szaladtam, ahogy csak bírtam, s közben teljesen átadtam magam az ösztöneimnek.
Megálltam egy hatalmas és terebélyes fa oldalánál, mély levegőt vettem, hogy érezzem a vér pusztítóan, gyönyörű szagát.
Támadóállásba feszítettem testemet, majd egy kecses mozdulattal vetettem rá magam áldozatomra. A szarvas, aki eddig büszkén és gondtalanul falatozott a talaj füves részéből, most megkínozva és nyöszörögve – ahogy az életéért küzdött – feküdt alattam.
Már nem bírtam tovább, ajkaimat szétnyitva belemartam hatalmas nyakába. Puha húsán könnyedén hatoltak át gyilkos fogaim. Szívni kezdtem az édes és laktató táplálékot. A szomjúság minden egyes korty után csillapodott testemben.
A vér szokatlan íze az első pillanatban visszarettentett, de a forróság simogatva égette a torkomat, amint lassan csordogált végig bennem, megőrjítve a következő mohó kortyért. Elöntött egy zsibbadt nyugalom, amikor az utolsó cseppet is kiszívtam az állatból. Nem emberi vér volt, de elég jóllakottnak éreztem magam.
Jasper már felegyenesedve várta vacsorám végét.
Megtöröltem hóhér ajkaim.
- Mehetünk! – feleltem, vadásztársamra ránézve.
- Biztos? – kérdezte, majd tekintetét ő is rám emelte.
- Mondanám különben? – kérdeztem elmosolyodva.

4. Fejezet – Hugi

" - Az új húgom nem járhat rongyokban - mondta legyintve, majd játszott dühvel fújtatott egyet.
- De ez nem is Renesmée mérete - értetlenkedtem. Alice gyilkos pillantást vetett rám.
- Nem neki lesz, hanem neked - mondta, majd egyik szemöldökét fentebb húzta."

És akkor hirtelen megcsillant a lelkem eldugott szegletében, a szívem legmélyén továbbkúszva és kitöltve egész testemet a lábujjaimtól a fejem búbjáig a remény. Ami égetni, marni kezdett, de mégis annyira tökéletesen és szívbemarkolóan boldoggá tett, mint amit még sosem éreztem.
A remény, hogy jól értelmezem Alice szavait. A remény, hogy jobban kedvelnek, mint azt valaha kívánhattam volna. A remény, hogy itt maradhatok. A remény, hogy beteljesül az álmom. Kaphatok egy családot, ami sosem adatott meg nekem.
Hallottam saját hangomat, ahogy egy aprócska, boldog Ó csusszan ki az ajkaim között. Éreztem, ahogy szemeim elkerekednek, és egy mosoly rendezi át vonásaimat.
- Itt fogsz maradni, húgocskám - mondta elbűvölően, az utolsó szót valami különleges melegséggel a hangjában. Szavai melegséggel és szeretettel töltöttek el.
- Most már tisztán látom. Nemcsak a te döntésedtől függött. Emmett, Renesmee és én sem engednélek el többé.
Éreztem, hogy nem hazudik, de a szívem még nem hitt neki.
- Emmett nem engedne el addig, amíg le nem győz - kuncogott - legalább százszor. És ha már Emmett nem enged, nem enged Rosalie sem. Jasper pedig nem hagyná, hogy boldogtalan legyek azért, mert elmész. Renesmee pedig olyan különös szeretettel ragaszkodik hozzád, hogy ha akarnál, sem mehetnél. Bella és Edward nem engedné. Esme és Carlisle pedig mindig a legjobbat akarja nekünk! – beszélte. Gondolatban százszor elismételtem szavait, de akár-hányszor felidéztem, mindig ugyanazt mondták: „Maradj! Itt szeretni fognak!”.
- Elég Alice! Elég! Hidd el, ha bele tudnék halni a boldogságba, és ha könnyeim most el-eredhetnének, esküszöm, menten összeesnék – mondtam magas hangon. Tüdőmből kiprésel-tem egy hatalmas adag levegőt, majd ismét Alice-re pillantottam.
- Jaj, Alice! Annyira köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - ujjongtam először Alice nyakában, majd Rosaliet kezdtem ölelgetni, végül Esmét. Bella pedig Nessievel a kezében, csendben és sokatmondóan mosolygott.
Melegség töltötte ki az egész testem. Hihetetlenül boldog voltam. Bárcsak hamarabb jöttem volna ide.
Jasper lépett a nappaliba. Fürkésző szemmel nézett rám, majd Bellára. Végül olyan kifejezés ült ki az arcára, min egy jóllakott óvodásnak. Nem értettem, de ebben percben nem is tudott más érdekelni, csak a saját boldogságom.
- Dawn - hallottam a nevemet a felső szintről. Búcsúzóul az angyalarcú Rosalie-ra pillantottam, aki gyengéden végigsimított az arcomon és egy apró mosolyt küldött felém.
A boldogságtól szinte feltáncoltam az emeletre. A hallott hang irányába tartottam, féltem, hogy eltévedek, hiszen a ház ezen részén nem igen jártam még. Csupán Alice szobáját láttam, de ettől eltekintve elég könnyű volt itt kiigazodni. Egy másodperc alatt Carlisle dolgozószobájában voltam.
Nem néztem másra, csak rá. A szoba többi részét szinte nem is láttam, elhomályosultak a vonalak, képtelen voltam fókuszálni. Ez valami boldogságköd?
- Dawn, ha jól sejtem, maradsz – mondta, s kihallottam jókedvűségét hangjából.
- Ó, én nem akarok teher lenni, ha kell, elmegyek - mondta a szám és súgott mást a szívem. Összeomlottam volna, ha el kell mennem.
- Ugyan! Hogy jelenthetnél terhet? - mondta elképesztően udvariasan mosolyogva.
Azon gondolkoztam, vajon bele lehet fulladni a boldogságba? Mert, ha igen akkor én valószínűleg már egy zombi lennék.
- Edward régi szobája megfelel? – kérdezte, s ahogy rám emelte tekintetét, olyan volt, mintha
újra az apukámmal beszélnék. Válaszként az arcom felragyogott. Meddig lehet még ezt fokozni?
- Hónapok óta nem használja, van egy külön kis fészkük Bellával és Nessie-vel - Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment.
- Egy kicsit persze átalakítjuk majd a te ízlésedre. Esmét igazán boldoggá tennéd vele, ha megkérnéd, hogy segítsen – beszélte ismét felém mosolyogva - És engem is - tette hozzá bár-sonyosan meleg hangon.
Olvadok? Vagy csak boldogság forró lehelete hullámzik végig tagjaimon?
- Köszönöm Carlisle - suttogtam egyetlen lehelet alatt. Tudtam, ha sírni tudnék, már potyog-nának a könnyeim.
Még akkor sem mozdultam meg, amikor delíriumos álmomba durván belehasított egy hangos csattanás. A mesteri, ódon faajtó kicsapódott.
Mintha egy régi, lelassított filmet néznék. A hangokat csak morgásként érzékelem. Carlisle arca meglepettséget, majd valamiféle "nem is te lennél" mosolyt mutatott. Olyan volt mintha a sebesség égetné a bőrömet, elvarázsolt lassúsággal fordultam az ajtó felé.
Emmett lépett be az ajtón.
Mit keres itt? Miért cibálja a karomat? Miért húz kifelé a szobából? Hova visz? Mit akartok? Hányan álltok még kint? Miért vigyorogtok?
Bágyadtan integettem Carlislenak. Úgy nézhettem ki, mint egy lelassult drogos.
És akkor végre tisztán hallottam.
- Mi baja? – kérdezte az egyik hang, nevetve.
- Nem tudom – felelte a másik.
- Megbuggyant - hallottam Jacob röhögését is.
A szemem kitisztult, újra tisztán érzékeltem a környezetemet, mintha épp a víz alól buktam volna fel a felszínre.
Emmett, Jasper, Edward és Jacob alkotta kör közepén álltam.
- Hahó, kiscsaj - kocogtatta meg Jacob a fejem. Könnyedén elkaptam hatalmas, forró kezét és szúrós szemekkel vizsgáltam vonásait.
- Méghogy kiscsaj! - dohogtam magamban. A vigyorgó Edwardra pillantottam.
- Szóval? Mit akartok? - kérdeztem morcosan a szomjúságtól és a sértettségtől.
Miért kellett megzavarniuk édes mámorom?
- Visszavágót követelek - mondta elszántan Emmett.
- Fogadtunk, hogy megint elveri-e egy lány - Jasper hangja incselkedő volt, ahogy Emmettet hergelte.
- Talán holnap. De ne ma. Ez a nap már így is hosszúra nyúlt - beszéltem.
- Ugyan ne csináld már hugi! – kérlelt. Lehet ilyen kérésnek ellenállni? Huginak szólít? Ilyen hamar kiismert volna? Bele kell törődnöm, hogy minden hülyeségre rávesz majd...
- Holnap. Ígérem - Emmett olyan savanyú pofát vágott, hogy akaratlanul felnevettem.
- Azon gondolkodtam - kezdte tűnődve Edward - hogy vajon, te alszol-e? – fejezte be monda-tát. Vajon mióta gondolkozhat ezen? Tényleg ennyire foglalkoztatja, hogy mi vagyok? Vagy csak Renesmée-t félti? Vagy ő az a mindent tudni akaró típus?
- Néha alszom – feleltem válaszképpen.
- Mikor fogod elárulni mi is vagy valójában? Hogy hogyan is értetted, azt hogy a félvérek egy speciálisabb fajtáját képviseled? – kérdezett újra.
- Úgysem tudom előled sokáig elrejteni. Folyton a fejemben kutakodsz! – tettem hozzá felháborodva, majd orromat fentebb húztam, hogy egy kis sértődöttséget tettesek.
- Nem mondanám, hogy kutakodok! Inkább csak hallgatok – válaszolta.
Kissé zsémbesen sóhajtottam.
- Nagyon bosszantó tud lenni a képességed Edward - gondoltam, remélve, hogy a címzett megkapja az üzenetet.
Jasper morcosan nézett rám. Szemöldökei bosszúsan összecsúsztak, ajkai egy vonallá préselődtek össze, tekintete hideg volt, akár a jég.
Mégis mi a fenét tettem? Komolyan néha kiráz tőlük a hideg is. Pedig ez elég vicces. Annyira tartok attól, hogy valamit rosszul csinálok, hogy minden egyes ilyen hangulatváltozásuk a frászt hozza rám.
- Szomjas vagy - morogta kijelentően.

3. Fejezet - Játékszer

„Mind nevetni kezdtek rajtam, hirtelen úgy éreztem, mintha egy családi pillanat részese lennék, ami valljuk be egészen elvarázsolt. A család és a szeretet hiánya most enyhülő fájdalomnak tűnt csupán.
Halkan velük nevettem...”

Az érzés, ami elfogott ezzel a családdal, más volt, mint amit eddig éreztem. Eddig is tudtam, mi az a szeretet, de hirtelen átértékelődött minden. Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy saját családom, arra, hogy amikor felriadok éjjel egy rossz rémálom után, jöjjön valaki, aki megvigasztal. Ott legyen, velem és halkan énekelje az altatódalt, ami csak nekem szól. Megnyugtató érintésre vágytam egy szülőtől, aki, ha elesek annyit mond csak: „Katona dolog”, és nevetve lesimítja nedves arcomról a záporozó, gyermek könnyeimet. Igaz, most már felnőttem, elég hosszú időt töltöttem el mindezek hiányával. Megtanultam, hogyan is élhetek együtt a tudattal, hogy nekem nem lesz soha ilyenem.
Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor újra Edwardra pillantottam. Ugyan jólesett az eddigi nevetés és a családi hangulat, de nem éreztem úgy, hogy valaha is közéjük tartozhatnék. Nincs rám szükségük. Edward gyors puszit nyomott Nessie homlokára és édesen megsimogatta arcát.
Emmett még mindig nevetve figyelte arcom. Felém fordult, majd közeledni kezdett. Lassú emberi léptekkel.
Már csak rá koncentráltam.
Láttam, ahogy az izmai megfeszülnek, arcán egy rosszcsont kisfiú mosolya terült szét. Szemében egy csepp rosszindulat se volt. Játékosan megmozgatta a vállait.
Ki hitte volna el neki, hogy elgémberedett?
Egyetlen levegővételnyi idő után rám vetette magát.
Jobb karjával irdatlan erővel nyomott a földnek, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek. Szinte hallottam ujjongását, amiért korlátlanul és szabadon használhatja vámpír erejét.
Első megilletődöttségem után két lábbal dobbantottam mellkasán, mire ő elrepült a konyha irányába, meglepődött vigyorral az arcán.
Senki sem számított rá, hogy bennem is van elég erő. Jól belegondolva, én is csak egy középszerű ellenfélnek láttam volna magam. Szóval nem csak Alice találta meg a játékát, hanem Emmett is. Játék? Fagyos szívem szinte égetett. Én? Ilyen szemmel még sosem tekintettem magamra, de kifejezetten tetszett. Mintha egyszerre ismét gyerek lenne a lelkem. Egy pajkos, neveletlen, bevállalós, fiús kislány.
- Lehet, hogy nem a házban kellene játszanunk – feleltem nevetve, még mindig elég röhejesnek és viccesnek tartottam, hogy én magam vagyok a játék. Egyetlen kecses mozdulattal pattantam fel a földről.
- Miért nem velem játszol elsőként? – mondta Alice magas, kislányos hangon.
- Gyerekek! Ugyan már...ne marakodjatok egy játékon. Jut belőlem mindenkinek - kacagtam magamban. Edwardból prüszkölve tört elő egy velőtrázó nevetés. Nem tudtam nem vigyorogni.
- Mégis mit szeretnél? - kérdeztem Alice felé fordulva, de a kérdés közepén valaki hátulról megragadott.
A neveletlen kölyök a szívem legmélyén fülsiketítően visított az örömtől.
A hatalmas kéz nem lehetett másé, csak Emmetté. Vadul megragadtam karjait, széles vállaira tettem hófehér kezeim, majd felrúgtam magam a levegőbe. Hallottam, ahogy a lábam alatt megreccsen a padló, imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja.
Egy századmásodpercig egymás szemébe néztünk. Vagy talán két kisgyerek nézett farkasszemet?
Tekintetében rögtön megláttam azt a huncut kisfiút, akit rögtön megszerettem, de szeme elárulta, fogalma sincs, hogy mit is fogok tenni folytatás képpen.
Renesmee menthetetlenül és elragadó hanggal kacagott. Melegség áradt szét jéghideg testemben.
Fejjel lefelé láttam Alice-t, aki duzzogva, de mosolygó szemekkel figyelt. Mindez egy pillanat műve volt. Lendületből átfordultam Emmett másik oldalára, aki ismét ugyanabba az irányba vetődött, ahová az előbb.
Lehetetlennek tűnt nem nevetni, mikor lassan elősomfordált a konyhából, tekintetében még mindig a kisfiús tűzzel.
- Nem Emmett. Most nem - csilingeltem egyenesen angyali arcába, cinkosan hunyorogva, készen állva egy újabb támadásra. Alig tudtam elfojtani a nevetést. A Cullenekkel mindig ilyen boldog lehetnék?
- Igen Emmett. Most velem jön! - sziszegte hihetetlen gyorsasággal Alice, miközben már meg is fordított, és felfelé tuszkolt a lépcsőn.
Kétségbeesésemen és hiábavaló ellenállásomon ismét nevettek.
Edward hangját hallottam a nappaliból, amikor becsukódott mögöttem Alice szobájának ajtaja.
- Alice nem ereszti még egy darabig – felelte vidám hangon. Alice kezébe centit vett, körbetáncolva vette le méreteimet, hozzá száját csücsörítve hümmögött. Olyan volt, mint egy apró és törékeny, csodaszép manólány.
- Irány vásárolni! – derült fel végül dallamos hangján, mialatt egy hatalmas szekrény aljából apró ezüstszínű bőrtáskát vett elő, ami remekül illett a ruhájához, amit a szemem előtt vett fel követhetetlen sebességgel.
Kifelé tartottam a házból, tudva, hogy Alice játékos karmaiból nem olyan könnyű a menekülés, mint Emmettéből.
A lépcső közepén ért utol, és az ajtó felé sodort sebesen.
- Vásárolni mentünk - mondta izgatottan a meglepett többieknek, és már a hatalmas cédrusok alatt futottunk.
Rosalie már itt várt ránk egy vörös autóban. Nem értek az autókhoz. Újabb hiányosság. Értek én valamihez?
- Nem is szóltál - nyafogtam Alice-nek.
- Tudtam, hogy jössz – beszélte, majd megvonta vállát.
Alice viharos gyorsasággal vásárolt ruhákat, kiegészítőket, fehérneműket. A pénztárnál kisebb ruhahegyet alkotva állt meg. Legalább 15 pár cipőt láttam. Rosalie is magával hozott egy sokkal szerényebb hegyet. Elbűvölően mosolyogtak az eladóra, akit az elolvadástól féltettem.
- Jöhet a következő - hallottam elragadtatott suttogását, amikor becsapta Rosalie kocsijának csomagtartóját.
A vámpírmemóriám átállt automatikus üzemmódra. További 14 boltban jártunk. Mind szemetgyönyörködtető ruhákat kínált - csillagászati árakon.
Egyetlen boltban mertem megérinteni egy hosszú, kivágott, trükkös szabású méregzöld ruhát, mire Alice kitörő ujjongással felelt, hazáig dicsérte felülmúlhatatlan szépérzékemet és csodás választásomat.
Még senkit nem tettem ilyen boldoggá egyetlen érintésemmel.
Vajon hova veszem föl azt a ruhát? Esetleg Renesmeének parádézhatok benne, amikor meglátogatom.
Összefacsarodott rég halott szívem Renesmee gondolatára. Még meg sem érinthettem.
Már nem hallottam Alice szavait, csak Rosalie-t tudtam csodálni. Pár perc múlva már ismét a nappali közepén álltunk, Bella épp Esmével együtt etette Nessie-t. Különös triónkra pillantva elnevette magát, hangja olyan fantasztikusan megnyugtató volt. Örökké elhallgattam volna.
- Alice, most talán tényleg túllőttél a célon – felelte az édesanya lánya felé.
- Nem hiszem - húzta fel az orrát Alice - Az új húgom nem járhat rongyokban – mondta legyintve, majd játszott dühvel fujtatott egyet.
- De ez nem is Renesmee mérete - értetlenkedtem. Alice gyilkos pillantást vetett rám.
- Nem neki lesz, hanem neked – mondta, majd egyik szemöldökét fentebb húzta. Ismét rám nézett, mikor leesett valódi mondandója. Rám gondolt. RÁM! Teljesen abszurdnak tűnt az egész. Azt mondta: „Az új húgom nem járhat rongyokban”. Nem hittem volna, néhány órával ezelőtt teljes bizonyossággal állítottam, hogy soha nem tartozhatnék ehhez a családhoz. Most meg lám, már a húgának tart.
Szívembe belemart az érzés, hogy már talán nem is vagyok egyedül, hogy most már meglesz mindenem, amiért egész életemben szüntelenül sóvárogtam. Rájöttem arra, hogy ez az egész nap tökéletes élmény volt a számomra, pontosan úgy, mint amennyire jól érezte magát az új, hangsúlyozom az új családom.

2. Fejezet – Család

Ott álltam a mezőn, a szél egyre vadabbul játszadozott a környező fák leveleivel. Az eget még mindig vastag felhők borították, amiből apró cseppekben kezdett hullani az eső. Néztem az arcokat, akik velem szemben álltak. Mind meglepődve figyeltek.
- Honnan tudsz róla? - morogta hófehér fogai között szűrve egy angyali szépségű vörösesbarna hajú férfi, aki a másodperc törtrésze alatt jelent meg velem szemben, tőlem pontosan 1 méternyi távolságra. Fenyegető pillantásában tükröződött a harag minden változata.
- Na de Edward, fiam… - hallottam Carlisle nyugodt kissé feddő apai hangját. Új érzés töltötte be mellkasom, ahogy Carlisle olyan törődéssel nevezte fiának. Féltékenyen tekintettem az új jövevényre.
Mindazon által a kérdés illetve a kérdező hirtelen megjelenése meglepett.
- Gyorsabban mozog, mint a többiek - jelentettem magamnak némi elragadottsággal gondolatban.
- Ő lenne Edward? - fürkésző tekintetemet az ő csodaszép fenyegetően megvillanó szemeibe fúrtam. Szemeit rám szegezte, most valamivel finomabban nézett, mint az előbb, de ennek ellenére még mindig elég düh ült az arcán.
- De hiszen, minden vámpír tudja – suttogtam jéghideg ajkaimat alig mozdítva, de biztos voltam benne, hogy mindenki tisztán hallja a szavaimat. Pillantását még mindig nem eresztettem.
Valósággal fizikai fájdalmat okozott szemeimet levenni a tökéletes arcról, de fejemet Carlisle felé fordítottam. A lehető legkisebb sebességgel nyújtottam felé kezemet nehogy bárki félreértse, ismét bevetve legelbűvölőbb mosolyomat. Halványan láttam, ahogy Carlisle egy óva intő pillantást küld Edward felé.
- Carlisle, örülök, hogy végre találkozhattunk – nyújtotta ki ő is kezeit, arcán a legudvariasabb kifejezéssel, amit valaha láttam. A többiek mind furcsán és gyanakvóan méregettek, kivéve Alice-t, aki mozdulatlanul a semmibe meredt, mintha nem is ezen a bolygón lenne. Nem mertem ismét Edwardra nézni, csak a szemem sarkából követtem mozdulatait, ahogy állkapcsa megfeszült és ajkai egy vékony vonallá préselődtek össze.
- A nevem Dawn - Bársonyos hangom kavargó érzéseim hurrikánja következtében mélyebb volt a számomra megszokottnál. Edward gyilkos szemeit még mindig magamon éreztem.
- Soha sem bántanám őt Edward - küldtem neki gondolatban az üzenetemet. Megkockáztattam egy felé vetett apró félénken mosolygó pillantást.
Hallottam, ahogy a szívek gazdái megállnak a ház egyik távolabbi sarkánál.
Szemeimet azonnal lesütöttem, ahogy ismét találkoztam immár kevésbé dühös, de érdeklődő tekintetével.
- Miben lehetünk szolgálatodra kedvesem? – kérdezte szeretett teljes hangon. Nagyot sóhajtott, majd lehajtottam fejemet. Kihallatszódott a lemondás és mindaz a fájdalom, amit éreztem. Egyrészt Renesmée miatt voltam csalódott, másrészt a féltékenységtől. Attól, hogy nekem nem jutott egy olyan szerető család, mint nekik. Én az életemet is odaadnám, ha lett volna valaki, aki ennyire szeretett volna, mint Carlisle és Esme a gyermekeiket.
A levegő telis-tele volt illatokkal. Narancsvirág, frézia, napfény és ezernyi más illat, fantasztikus illatkompozíciót alkotva, valami azonban mégis szúrta az orromat. Éreztem, ahogy az arcom elkomorul.
- Renesmée-t szeretném látni – suttogtam magam elé csukott szemekkel. Féltem a reakciójuktól.
- Nem! – üvöltötte egy mély, ugató hang a ház irányából. Edward komor pillantásában láttam, ahogy ezernyi gondolat cikázik át fejében.
- Nem bántanám, csak szeretnék vele találkozni – erősködtem, majd zavaromban lehajtva fejemet a karkötőmmel kezdtem babrálni.
- Nem lesz semmi baj – jelentette ki Alice csilingelően, trillázó hangon. Szavai teljes biztonságot sugároztak. A család hangulata egészen megváltozott, a feszültség oldódott. Bentről egy panaszos nyögést hallottam, és Edward szemei is csak egy árnyalattal lettek barátságosabbak.
- Én is ezt mondtam – dünnyögtem sértődötten, majd Jasperék felé emeltem tekintetem. Alice halkan kuncogott.
A szívemben melegség áradt szét, ahogy rápillantottam amint a ház felé táncolt Jasper kezét fogva.
Carlisle utat nyitott előttem. Követtem Alice-t, Jaspert, Rosalie-t és Emmettet a házba. Mögöttem hangtalanul lépkedtek Edward és a szülei.
A dobogás egyre közelebbről hallatszódott. Gyorsabban közeledett felém, mint ahogy a ház felé haladtunk.
- Tehát visszatérnek a ház közelebbi felébe – vontam le a következtetést magamban. Néhány perc lassú séta után beléptem a házba. Ezúttal nem voltam képes figyelni a berendezésre, egyszerűen nem érdekelt. Szemeimmel csak azt a három személyt kezdtem kutatni, akiket eddig még nem láttam. Mind egy világos kanapén ültek. Az első helyen egy rézbarna bőrű huszonötnek tűnő férfi volt, de szemei alig mutatták tizenhét évnél idősebbnek. Rövid fekete haja az égnek meredt. Mellette egy különös értelmet sugárzó szempár gyönyörű vámpírtulajdonosa. Sötét haja lágyan omlott a vállára, szemei egy aprónyi nyugtalanságot tükröztek. Kezeiben tartotta azt a lényt, akit a világon a legeslegcsodásabbnak tartottam. Hosszú, vörös, gyermeki tincsei lágy selyemként hullottak apró vállaira. Azonnal megszerettem.
Mögöttem hangtalanul becsukódott az ajtó, nem simogatott többé a lágy huzat. A friss szellő hiányát azonnal megéreztem.
Mögöttem Jasper morogni kezdett, hangja olyan volt, akár egy autó motorja. A vérfarkas szaga ingerelt. Izmaim megfeszültek, miközben egy morgás szakadt fel a torkomból. Szemeim a hatalmas férfin függtek. Védekezésem és ellenszenvem a farkasokkal szemben reflexszerűen robbant ki belőlem.
Egy századmásodpercnyi idő eltelte után jöttem rá, hogy mit is és hogyan teszek
- Sajnálom - mondtam száraz hangon Jasper figyelő szemeibe, aki Emmettel rögtön köztem és a kanapé között termett - Már ura vagyok a helyzetnek – mondtam, majd először rá pillantottam Nessie-re, majd az édesanyjára. Bella továbbra is védekezőn szorította magához gyermekét.
Hallottam tulajdon önkorholó gondolataim, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam egy átkozott vérfarkas miatt.
Az előbb még kanapén ülő férfi, most Bella elé állt. Teste hullámzott az indulattól. Hatalmas tenyereit ökölbe szorította, és szemeibe vad düh csillogott.
- Jacob, nyugodj meg! Te vagy rá ilyen hatással, és nem a lányomat akarja bántani - törte meg a nyomasztó csendet Edward, szavait a vérfarkasnak címezve. Szemei elgondolkozva méregettek, miközben felesége mellé sétált.
- Furcsán hallom a gondolataid. Mintha a pattogó tűz beszélne – felelte, amint ismét felém tudott nézni.
- Mindennek megvan a maga oka – küldtem gondolatban a választ, majd elmosolyodtam, ezúttal már könnyedebben állva a pillantásokat.
- Hogyhogy én vagyok rá ilyen hatással? - kérdezte Jacob értetlenkedve - Talán félsz tőlem? – kérdezte arcán egy gyermekien gonosz mosollyal.
- Egyáltalán nem erről van szó, ha jól gondolom, reflexszerűen gyilkolna - vigyorgott rá Edward. Azon gondolkoztam, vajon mióta várhat egy ilyen Jacobba szúrható tüskére.
Az indián fiú arcáról lefagyott a mosoly, gyermeki szemei elkomorultak, arca szigorú vonásokat vett fel.
- Bocsánat - Reszkető hangomra meglepett pillantással felelt, végül elvigyorodott, így láthattam mesés fehér fogait, amint elütöttek sötét bőrétől, szép kontrasztot adva.
Nessie nyűgösen felém nyújtotta apró kezeit.
- Renesmee - mondtam gyengéden, hangom halkan és dallamosan szólt, akár egy harangjáték. Bella karjai gyengéden, de határozottan ölelték át. Jacob közben savanyú arckifejezéssel nézett hol rám, hol rá. Szemében szenvedés tükröződött.
Éreztem, hogy minden szempár rám szegeződött.
- Ha megengedsz egy kérdést Dawn, arra lennék kíváncsi, hogy pontosan mit is szeretnél Renesmeé-től? - Carlisle a vállamra tette megnyugtató kezét.
- Félvér, nem igaz? - mosolyogtam rá - Mint én - tettem hozzá gondolatban.
Jasper köztem és Edward között kapkodta tekintetét.
- De akkor miért nem ver a szíved? És hol a különleges illat? - Edward tekintetével ismét vizsgálni kezdett.
- A félvérek egy speciálisabb fajtáját képviselem – tettem hozzá, majd tekintetem ismét körbe járta a hatalmasnak minősülő szobát.
- Ó - csúszott ki Alice száján, karamell szemei ragyogtak az örömtől. Felemelte aprónak és törékenynek tűnő kezeit és halkan tapsolni kezdett.
- Mi baj drágám? - kérdezte Esme, miközben Jasperrel már közrefogták. Alice megmutatta tündöklő gyöngyfogsorát, ahogy rámosolygott párjára és édesanyjára.
- Megtalálta az új játékát - vetette oda Edward, aki ugyancsak látta Alice látomását, majd inkább szerető gonddal nézte felesége arcát. Bella felsóhajtott, szemöldökei között egy apró horpadás jelent meg, értetlenkedés ült ki csodaszép arcára.
- Nemcsak én - nevetett Alice, majd Emmettre kacsintott.
Emmett, Alice és Edward között kapkodtam a tekintetem. Emmett hitetlenkedve, egy cinkos mosoly kíséretében vizsgálta termetemet.
- Hát, majd meglátjuk – szólalt meg egoista hangon, majd egyenesen rám nézett és elvigyorodott.
Mind nevetni kezdtek rajtam, hirtelen úgy éreztem, mintha egy családi pillanat részese lennék, ami valljuk be egészen elvarázsolt. A család és a szeretet hiánya most enyhülő fájdalomnak tűnt csupán.
Halkan velük nevettem...

1. Fejezet - Az első találkozás

Az eget vastag porfelhők lepték el. Egy csöppnyi esélyt sem láttam arra, hogy a Nap egyetlen sugara is áttörhetné a vastag falat, amely plafonként nehezedett Forks városa fölé. Sosem gondoltam bele, hogy egyáltalán eljuthatok eddig. Nem voltam abban sem biztos, hogy a Cullen család valóban erre felé lakik-e. De nem hagyhattam abba a keresést. Pedig már egész fáradtnak éreztem magam. Ami elég szokatlannak bizonyult a helyzetemben, mivel havi egy alvás bőven feltölt annyi energiával, hogy kibírjam az ilyen fajta emberi szükségleteim nélkül.
- Edward! – Üvöltöztem az elmémben teljes hangerővel úgy halottam, hogy ő gondolatolvasó. Ha ez így van, akkor meg kell, hogy halljon. Azt hiszem. Azóta voltam elkötelezett rajongója a vegetáriánus vámpír családnak, mióta meghallottam a pletykát miszerint a jólelkű Carlisle Cullen egyik adoptált gyermeke beleszeretett egy halandóba. És szerelmük gyümölcse egy hozzám hasonló lény lett. Egy hibrid, aki ember és vámpír keverék. Az életemet tettem fel arra, hogy megismerkedem azzal a csöpp kislánnyal, aki hasonló, mint én. Aki átérzi, milyen másnak lenni. Renesmeé nagyjából úgy egy 3-4 éves lány lehet, pedig valódi kora alapján alig 1 éves. Szükségem volt arra, hogy tudjam, nem vagyok egyedül, és nem akartam kihagyni a lehetőséget, ráadásul meg is ismerhetem őket. Szerettem hallgatni, amint ódákat zengtek a családfő jóságáról és nevelt gyermekei képességeiről.
- Edward! – Kiáltottam egy újabbat, de semmi változás. Az erdő még mindig nem akart ritkulni, pedig nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas. Ez a hely túl zöld volt nekem. Szerettem a zöld színt, és egy darabig meg is nyugtatott, mint ahogy mondják, de ebből már kezdtem besokallni. Azon gondolkodtam, vajon mit szólnak majd ahhoz, hogy én is olyan vagyok, mint Nessie. Bár igazság szerint nem egészen, hisz ő ember vámpír keverék, míg én vámpír és alakváltó keveréke vagyok. Szóval, én úgy gondolom, hogy Renesmeé nagyjából ugyanolyan lehet, mint én, csak egy kis emberi génnel megfűszerezve. Az őseim valamikor úgy 600 évvel ezelőtt ezen a vidéken éltek, ezt is még anyu mesélte nekem, mikor még pici voltam.
- Hülyeség - morogtam magam elé. Biztosan túl messze vagyok még. De nem, itt kell lenniük a közelben. Edward vajon csak az ismert hangokra koncentrál?
Lassan lépkedtem még mindig előre, pontosan arra fele amerre képzeltem, hogy megtalálom a Cullen házat.
- Itt vagyok a semmi közepén. Magamban beszélek. Ráadásul azt sem tudom, hogy jó helyen járok-e – fortyogtam suttogva magam elé halk dallamos hangon.
Az erdő lassacskán ritkulni kezdett. Éreztem a víz és a zöld növények által alkotott friss illatot.
Gondolataim még ezen a különleges családon jártak. Képtelenség tűnt az egész kép róluk. Békés, vegetáriánus vámpírok, akik baráti kapcsolatban állnak a vérfarkasokkal. Létezik egyáltalán ilyen kapcsolat? Vagy ez az egész csak egy kitaláció?
Bár ők tényleg mások, mint amit eddig ismertem.
Kiléptem az erdőt szegélyező utolsó fák közül is.
Egy nem túl széles folyó kanyargott előttem, és a túl parton ott állt a hatalmas ház. Pontosan olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Világos és nyitott, csupa üveg, egy csodálatos világos folt az erdő és a mező zöld menedékében. A természet lágy ölén.
Egy helyben álltam. Rezzenéstelenül figyeltem az elém táruló látványt. Körül néztem, de csak most vettem észre, hogy a folyó közvetlen partján egy apró termetű vámpír lány áll. Mozdulatlan márvány testtel, sötét, félhosszú hajába a szél néhol játékosan ugrándozik.
- Na, végre – szemei csillogtak, miközben beszélt – Már nagyon vártunk – mosolyodott el közben.
Az érzések, amik eddig a szívem legmélyén ültek, most már az egész arcomon tükröződtek. A lány ajkaira ismét egy lágy mosoly ült ki.
- Ne aggódj! Szeretni fognak – felelte megnyugtatással a hangjában. Gyönyörű fehér kezeit hívogatóan tárta szét, kecsesen mozdulatokra biztatva. – A nevem Alice – mondta.
- Dawn – suttogtam zavartan. A karomon lévő karkötőmhöz kaptam. Kínomban apró érintésekkel kezdtem simogatni a rajta lévő medált.
- Tudom – felelte egy csodás mosollyal az arcán. Bólintásommal válaszoltam.
- Reméltem, hogy látod majd, hogy jövök – beszéltem, még mindig remegő hanggal.
Érdeklődve nézett végig rajtam, amint közelebb léptem hozzá. Vizsgálgatta a testem, a külsőm.
- Te tudsz a képességemről? – kérdezte, s közben sötét íves szemöldökeit fentebb emelte.
Vajon megijesztem a válaszommal? Mi lesz, ha egyáltalán nem olyan pozitívan reagál, mint, ahogy reméltem? A többiek mind teljesen megbíznak benne és a látomásaiban. Ha ő nem kedvel meg engem, akkor esélyem sem lesz közelebb kerülni Nessie-hez.
- Hát csak a száraz dolgokat tudom, név, képességek, meg hasonlók, amiket a pletykákból hallottam.
Egy fél másodperc múlva egy szőke, magabiztos férfi lépett Alice mellé. Olyan különleges törődéssel nézett a lányra, amelyet férfi szemében még sohasem láthattam. Ha el tudtam volna pirulni ettől a bensőséges pillanattól, kétségtelenül megtettem volna. Majd az a bizonyos tekintet felém fordult. Az idegen fénylő szemei különös alapossággal elemezték minden porcikám. Biztos voltam benne, mint ellenfelet vizsgált. Erő és határozottság áradt minden porcikájából, tudtam, ha csak egy Alice-t fenyegető mozdulatot tennék, egy erős állkapocs szorulna össze világos árnyalatú nyakamon.
- Jasper drágám, minden rendben, ő itt Dawn – beszélte egyet párjára, majd egyet felém pillantva.
- Oh, szóval, akkor te vagy Jasper – kezdtem bele – Örülök, hogy megismertelek – bátran biccentettem felé egyet fejemmel.
Jasper kőmerev alakja lazább lett, testtartása természetesebb alakot öltött. Alice megszorította a csuklóját, majd balerinákat megszégyenítő finom mozdulattal perdült egyet körülötte.
Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam.
- Esetleg...? - kezdtem a mondatot, de egy mélyen zengő mézédes hang félbeszakított.
- Épp kérni akartam!
További négy vámpír közeledett felénk. Alice és Jasper egyetlen könnyed mozdulattal ugrottak át a folyó túlpartjára. Én habozva ugyan, de követtem őket. Egy nemes szökkenéssel lendültem át a másik oldalra.
Gyengéd szellő legyezte meg a többiek tökéletes arcát.
- Carlisle Cullen vagyok. Engedd meg, hogy bemutassam a családom! – kezdett bele a mély dörmögő, de valahogy mégis lágy férfihang. Szerető pillantást vetett, az őt átkaroló karamellhajú nőre.
- Ő itt Esme, a feleségem – mondta.
Mögülük lépett ki a leggyönyörűbb dolog, amit valaha életemben láttam. Vállára omló szőke tincsei finom keretbe foglalták csodás angyali vonású arcát.
Még mielőtt észbe kaphattam volna, egy apró elismerő nyüsszentés tört elő mellkasomból. Mindössze egy fél pillanat múlva jöttem csak rá, hogy nincs egyedül, vele van a család termetben legnagyobb tagja. Sötét göndör fürtjei furcsán gyermekivé tették a hatalmas alakját, ami miatt egyből belopta magát fagyott szívembe.
- Ők, Rosalie és Emmett – folytatta széles vigyorral. Azon gondolkodtam, hogy vajon az előző reakciómon derült-e olyan jót – Alice-t és Jaspert pedig már ismered – fejezte be.
Néztem, ahogy egymásra pillantanak, a reakcióikat. Hirtelen tört rám a felismerés, hogy valójában nem azért jöttem, hogy csupán a félvér kislányt ismerjem meg, hanem, hogy egy családot találjak magamnak. Ismerni akarom őket.

Ez a felismerés nem jelentette azonban azt, hogy ne Renesmeét vágytam volna leginkább látni. Ellenkezőleg. Újonnan támadt szimpátiám a Cullenek felé csak még tovább erősítette azon vágyam, hogy végre láthassam őt és a szüleit.
Edward és Bella minden bizonnyal Renesmeére vigyáznak. Ő még törékenyebb, mint a többi vámpír. Gondolatban keserűen felnevettem.
Távolodott a szívdobogás ütemes zenéje.
Pánikba estem. Önkéntelenül elfordítottam a fejem.
- Nem fogom bántani! Ígérem! Esküszöm! Hiszen csak miatta jöttem! Látni szeretném! – hangom tónusa engem is meglepett. Könyörögtem.