Még mindig Jasper mellett sétáltam, tartva, emberi lassúságú lépteit. Az eső még mindig csepergett. Halkan kopogott, szoborszerű bőrömön. Most ismét Jasperre pillantottam, majd belekezdtem további kérdésembe.
- Mire gondoltál azzal, hogy ne játsszak vele, mármint Embryvel? – mondtam ki, zavarodottan szavaimat.
- Úgy érted, nem tudod, hogy mire céloztam? - húzta fel egyik szemöldökét, tekintete megint óvatos és valahogy kíváncsi volt.
Az ellentétek vonzzák egymást, igaz Alice?
- Nem. Nem tudom. Hiszen mondtam, hogy nem értelek – magyarázkodtam.
- Tehát nem szándékosan gyakorolsz a farkasokra ilyen hatást? – nézett rám meglepődötten.
- A farkasokra? Hatást? Én? Szándékosan? Tessék? – értetlenkedtem, s közben hangomat
háromszor magasabbra emeltem, mint általában.
- Azt hittem, ez a képességed. Hiszen Jacobot is kizökkentetted a támadásból mikor legelőször találkoztatok. Úgy gondoltam, hasonló hatást tudsz gyakorolni a körülötted lévőkre, mint én, csak te kifejezetten egy érzést juttatsz el és kifejezetten a vérfarkasok felé – beszélte.
- Megnyugtatlak. NEM. Nincs ilyen képességem. Én csak próbálom nem darabokra szaggatni őket és megkedveltetni magam – tettem hozzá az igazságot.
- Akkor óvatosan a megkedveltetéssel, Embry majdnem beléd habarodott. Jacob kitekerné a nyakadat, ha az összes farkas utánad, koslatna - angyali arcán démoni vigyor terült szét.
Mégiscsak hasonlít valamiben Alice-re.
- Jól van. Értem. Óvatos leszek - morogtam egy szuszra.
Ekkora butaságot. Komolyan elegem van a mai napból!
Futva tettük meg a további utat a házig. Reméltem, hogy valahonnan szereztek egy ágyat Edward régi szobájába, mert nem bírtam tovább. Ez a nap lemerített szellemileg. Az ide út, az első találkozás, vásárlás Alice-szel, Emmett harci technikái, Jacob, vérszomj és Embry. Jaj, nekem! Mi jöhet még?
Olyan gyorsan értük el a bejárati ajtót, hogy szinte be sem fejeztem az utolsó, kusza gondolatomat, amikor megfogtam a modern tervezésű fémkilincset.
Az egész ház kihaltnak tűnt, ami elég érdekes lett volna, figyelembe véve azt, hogy a lakói halhatatlanok, és meggyilkolásuk igencsak körülményes lenne.
Érdeklődve néztem Jasperre, aki már a lépcsőn suhant felfelé.
Mi folyik odafent? Nem bírnék ki még több izgalmat. Egy hosszú és pihentető alvásra volt, szükségem. Most azonnal!
Szinte vonszoltam magam az emeletre. Egyre kevesebbszer pislogtam, egyre nagyobbak lettek a lépcsőfokok, egyre súlyosabbak a végtagjaim. Egy hideg kéz karolt át.
- Nem hittem Alice-nek, hogy elalszol a lépcső tetején. Megint buktam egy fogadást – A hang és az illat ismerős volt, de beletelt egy percbe, mire rájöttem ki is cipel a ház utolsó szobája felé. Tényleg pihennem kell.
Beszélni próbáltam, de a fejem hátrahanyatlott, mint egy rongybabáé.
Emmett kajánul kuncogott.
Utolsó erőmmel még nyomtam egy barackot sötéten göndörödő fürtös fejére, majd elnehezülten lecsukódtak pilláim.
Szinte egy perc múlva türelmetlenül gyönyörű hangokra ébredtem.
- Mikor? – kérdezte valaki.
- Mindjárt – suttogta Alice.
- De mégis mikor? – türelmetlenkedett Emmett.
- Pssszt Emmett, láthatod, hogy már ébredezik – csitította el a lány.
- Jó reggelt Hugi!" hallottam Emmett dallamos medvedörmögését.
Hunyorogva néztem rá. Még nem teljesen voltam magamnál. Tényleg kimerült lehettem, már vagy két hónapja nem aludtam. Min vigyorog ennyire? Ja igen, elég gyűrött lehet az ábrázatom, ilyenkor vagyok a legemberibb.
Edward nevetését hallottam a nappali felől.
- Mióta ültök itt? - Nagyon reméltem, hogy nem horkolok...
- Csak egy pár órája – nevetett fel Emmett, majd ismét megszólalt.
- Horkoltál és beszéltél is – röhögött.
- Órák - A hangom elgyötörtnek tűnt. A fejemet egy hatalmas, puha, mintás párna alá temettem. Alice. Biztos ő követte ezt el. A párna alól kikukucskálva figyeltem csak meg, hogy milyen csodás helyen is vagyok. Egy hatalmas ágy állt közvetlenül egy nagy üvegfallal szemben. Rengeteg párna és egy hatalmas takaró biztosította a kényelmemet. A párnáim háromszínűek voltak, ugyanúgy, mint a takaróm, mind selyemből. Alice, te nagyzoló.
- Itt az ideje, hogy felöltözz. Látnom kell az arcod, amint körbenézel a gardróbodban – mondta mosolyogva.
- Akkor én megyek is - sóhajtotta Emmett és már kinn is volt a szobából.
Menekül a gyáva.
Alice kíméletlenül lerántotta rólam a takarót. Meglepetésemre egy csupa csipke hálóing volt rajtam.
- Mondd, hogy ezt te adtad rám és nem Emmett – hangomban egy csöppnyi kérlelés hallatszott.
- Mikor elkezdtem lehúzni rólad a ruháid, rémülten rohant el - izgatottan csengett dallamos hangja, ahogy felnevetett. Kezeivel mutogatni kezdett, jelezve, hogy nem bír már tovább várni.
Lusta mozdulatokkal másztam ki az ágyból. Fejemet először le, majd felhajtottam, s hátra simítottam hosszú, vörös tincseimet.
Alice egy mahagóni ajtó felé vezetett, ami a szoba egyik sarkából hívogatott. Eddig észre se vettem, de most már mást nem is láttam. Egy századmásodperc múlva már az réz ajtógombot fogtam. Izgatottan felsóhajtottam és vetettem egy utolsó pillantást Alice kíváncsian gyönyörködő arcára. Levegőmet egy hatalmas adag levegővel töltöttem meg, majd erőt véve magamon, benyitottam.
Egy teljes másodpercig nem fogtam fel mit is, látok.
Pazar ruhaköltemények sorozata, ezernyi selyem, milliónyi csipke, száz és száz csillogó, fénylő pontocska.
Éreztem az összes ruha illatát, érzékeltem az összes anyagot, mintát, színt...
Két takaros sorba rendezve lógtak a fogasokon a ruhák szín, évszak és alkalom szerint rendezve. Csodálatosan rendezett külön álló, kis szoba. Ismét körül tekintettem, hogy elraktározzak minden egyes információt. Majd észrevettem.
A baloldali sor végén láttam meg a csodás, zöld ruhámat, alatta egy meseszép magas sarkú cipővel, ami ugyanolyan színű volt. A csodás lábbelit apró, kristályszerű ékkövek díszítették, egy apró kör alakot formázva. Tökéletesen elegáns, divatos és meseszép...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése