Idegesen ültem le az asztalhoz. A gombóc még mindig vadul marcangolta a torkom. Szaggatottan vettem a levegőt. Remegtem volna, de hirtelen ötlettől vezérelve mégis felálltam és járkálni kezdtem. Jasper összehúzott szemöldökkel figyelte minden mozdulatom.
- Kérlek – könyörögtem, gyönyörű topáz szemeibe.
- Próbálkozom! – hangja türelmetlenül csengett.
Mindenki itt volt és az antik ebédlő asztal körül ültek, kivéve Renesmée-t.
- Hol? – kezdtem el a kérdést.
- Elment - hallottam Edward hangját.
Bella egy vastag könyvvel a kezében bűnbánóan nézett rám.
- Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nincs itt, ha esetleg valami olyasmi hangzik el és Charlie is, szerette volna látni – beszélte.
- Charlie? – néztem értetlenül.
- Az apám – válaszolta egy apró mosollyal ajkain.
Folytattam a járkálást. Talán jobb is, hogy nincs itt, bár sajnálom is. Ő biztos meg tudna nyugtatni.
- Alice, mindent elmondtál? – tudakoltam rá pillantva.
- Igen, naná! – felelte jó kedvűen.
- Akkor kezdhetjük. Balról jobbra. Esme kezd. Nem kell finomkodni, teljesen őszinte leszek – hívtam fel figyelmüket.
- Nem kell ezt csinálnod - fogta meg a kezemet forró tenyerével Seth. Nyugodtabb lettem.
- Szeretném – feleltem könnyed egyszerűséggel.
- Dehogyis szeretnéd. Csak rád kell nézni - mondta cinkosan vigyorogva.
- Csak izgulok – remegtem meg egy pillanatra.
Féltő tekintete minden kétségemet elmosta. Elég erősek az érzései ahhoz, hogy az igazsággal együtt is szeressen.
- Minden rendben lesz - győzködtem sokkal inkább magamat, mint őt.
- Esme? - hangom engem is meglepett. Erős volt, elszánt és gyönyörű -Kérdezhetsz bármit – feleltem.
Nem jött válasz. Becsuktam a szemeim. Harminc másodpercet vártam, hallgattam Seth és Jacob szívének ütemes dobogását.
Emmett dobolni kezdett az ujjaival. Türelmetlenek vagyunk?
Esmére pillantottam. Mozdulatlanul nézett maga elé, mint aki épp nem közöttünk jár.
- Még nem döntöttél? - nyugodt megértéssel ejtettem ki minden egyes szót.
- Sajnálom - Gyönyörű tekintete bocsánatért esedezett.
- Ugyan már – legyintettem – Várhatunk még pár percet, addig a többiek is eldönthetik – fejeztem be mondatomat.
Csukott szemmel, Seth vállaira tettem a kezem. Éreztem, ahogy libabőrös lesz. Megpróbáltam elkapni, de utánanyúlt és megcsókolta azt.
Hogyan is lehetnék én a legtökéletesebb pár a számára, ha egyetlen érintésemet se bírja ki? Ha egy apró csókomtól is a hideg rázná? Hogy szerethet egy gyilkost? Azt, aki ártatlan emberek vérét szívta mértéktelenül, míg hozzá nem szokott az emberi étel ízéhez? Hogy lehetsz ilyen vak Seth? A szerelem vak és süket és érzéketlen? Nem erről az érzésről tartják, hogy a legfelemelőbb, legcsodálatraméltóbb, legönzetlenebb és a legönzőbb érzés is egyben az egész világon?
- Eszembe jutott egy - szakította félbe kétkedő kérdéseim özönét Esme.
- Halljuk! – fentebb emeltem a hangom és egy idegen mosolyt engedtem ajkaimra.
- Hol születtél? – kérdezte, majd bátorítóan rám mosolygott.
- Hát, Londonban születtem, de Olaszországban nevelkedtem – válaszoltam. Eszembe jutott egy emlék. Nem mondhattam, hogy nagy dolog volt, amit akkor átéltem, de akkor voltam a legeslegboldogabb életemben.
Úgy egy éves lehettem, - de nagyjából olyan egy négy éves gyerek szintjén - apuval sétáltunk a Kensington parkban. Mint általában, most is esett az eső Londonban. Akkoriban a kedvenc mesém volt, a Pán Péter. Életemben addig nem fogott meg semmi úgy, mint Wendy csodálatos kalandja, hogy eljuthat Sohaországba, ahol megismerkedik Péterrel, aki soha, de soha életében nem akar felnőni. Na, akkor én is így gondoltam. Apu minden sétálás alkalmával elvitt Pán Péter szoborjához. A csodálatos bronz szobor képe még a mái napig lebeg a szemem előtt, ahogy az égből potyogó esőcseppekre rásütött a nap halovány, előbukkanó fénye és gyönyörű színkavalkád lengte körbe a Kensington park azon részét.
Némán bámultam előre, gondolataimba merülve. Hallgatásomból Emmett torok köszörülése riasztott fel.
- Hmm? – ráztam meg fejem, mintha ezzel hessegettem volna el az emlékképet. Körbepillantottam. Mindenki meglepődve, egy kis türelmetlenséggel és kíváncsisággal a szemükben tekintettek rám. Kivéve Edwardot, aki egy mosollyal és egy apró, észrevehetetlen bólintással fejezte ki tetszését, az emlékképem iránt.
- Te jössz Rose. Én megkaptam a válaszom. Még többet is - hallottam Esme bársonyos hangját.
Rosalie hátradobta csillogó szőke fürtjeit majd szelíd hangon kérdezett:
- Nem akartál soha ember lenni? – érdeklődte.
A kérdés meglepett. Soha nem akartam ember lenni. Soha nem voltam az. Nem tudom, milyen halandónak lenni és úgy élni.
- Nem. Soha. Képtelen lennék rá – válaszoltam. Most Rosalie-n volt a meglepődés sora.
- Soha? – nézett a szemembe.
- Soha de soha. Nem tudom, hogyan kell – beszéltem, majd mintha rosszat mondtam volna lehajtottam fejem.
- És ami a halandósággal jár? – értetlenkedett.
- Mire gondolsz?
- Gyerekekre - hangja annyira megtört, de mégis annyira gyönyörű volt és olyan valószínűtlennek hangzott tőle. Ennyi vágyat még soha nem hallottam egyetlen szóban.
Hogy én mint anya? Erre még soha nem gondoltam. Anya? ÉN? ANYA? Egy gyerek?
- Úgy érzem, hogy én magam vagyok a gyerek. Lehetetlenül rossz anya lennék – habogtam.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan - szólt közbe Bella, s közben gesztenye barna tincseit megrázta a levegőben.
- Infantilis anya lennék – ragoztam tovább, mondandóm. Életemben, még csak eszembe sem jutott ez a gondolat, te jó ég! Hát milyen anya lennék? Mivan ha szerencsétlen gyermekemmel ugyanaz történik, mint velem, hogy sosem lesz saját, megértő és szeretet teljes családja. Ennyire nem lehetek önző.
- A kor nem akadály. Én is fiatalnak tartom magam az anyasághoz, de minden percét élvezem. És nem tartom magam rossz anyának – érvelte.
- De te valószínűleg mindig is komoly voltál. Míg én soha – tettem hozzá, majd egy bizalom teljes mosolyt küldtem felé.
- Én jövök! Én jövök! – örvendezett Emmett, aki szokásszerűen kimondja amit gondol, mérlegelés nélkül.
- Tessék Emmett? – néztem rá egy cinkos mosollyal.
- Engem az érdekel, hogyan tudtál legyőzni? Mármint, hogy milyen ez a technika, amivel harcolsz és honnan tanultad – kérdezte. Hogy lehet valaki ennyire kiszámítható? Ki gondolta volna, hogy az lesz a kérdése, hogy lány létemre, hogyan tudtam legyőzni…
- Egy vámpír annál erősebb, minél több benne az emberi vér. Én félig ember, félig vámpír vagyok. A vérem ugyan nem kering a testemben, mivel nem dobog szívem, de attól még jelen van, és az is elég – fejtettem ki a kérdés első részét – Továbbá, mint ahogy már említettem a mesteremtől tanultam ezt a technikát, amire azért képzett ki, hogy – itt ismét sóhajtottam, majd beszorult levegővel próbáltam hangot kiadni – alakváltókat gyilkoljak.
- Később még egy bunyó? - kacsintott rám, jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekinti a témát.
Várakozóan tekintettem Jasperre. Vajon ő mire lesz kíváncsi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése