2010. december 22., szerda

32. Fejezet - Felismerés

Egész nap olyan érzésem volt, mintha mindenki kerülne. Mindig volt olyan, aki nem tartózkodott otthon, a fiúk általában együtt voltak. Megértem, hogy nem volt idejük velem foglalkozni, de azért bevonhattak volna a tervek készítésébe, ha már ennyi gondot okoztam. Seth egész nap nem jött el. Ugyan üzent Embryvel, hogy hiányzom neki, de ez sem sokat segített. Órákon keresztül nem szólt hozzám senki. Talán azt hitték, hogy gondolkozni akarok, pedig most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Teljes mértékben kijelenthetem, hogy nem jó, ha valaki egyedül van és van ideje gondolkodni. Vagy százezerszer átrágtam magam azon, hogy vajon, mit is akarhat tőlem a Volturi. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy Caius, még mindig vissza akar szerezni. Mi van ha még mindig csak azért kellek neki, hogy gyilkoljak? Azért, hogy legyen egy olyan csatlósa, akit, ha megkér, akkor megöl neki néhány alakváltót. Csak az a baj, hogy ezzel már elkésett. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy sehogy sem tudna rávenni engem arra, hogy vele menjek, vagy hogy teljesítsek neki bármilyen parancsot.
Délután kettő fele járt az idő, kimentem a teraszra, hogy megnyugodjak egy kicsit. Az égen még mindig sötét és vastag felhők sorakoztak. Mintha éppen háborúzni készülnének. Ugyan az eső még mindig nem esett reggel óta, de biztos voltam benne, hogy hamarosan elerednek könnyei. A szél egyre vadabbul fújt, fájdalmas csapásokat mérve a fák sötétzöld leveleire.
- Szia! – suttogott Rose mögöttem, majd helyet foglalt mellettem a lépcső egyik fokán.
- Szia – mondtam én is, majd egy bátorító mosolyt küldtem felé.
- Hogy vagy? – kérdezte, rám pillantva.
- Köszönöm, elvagyok. Csak még mindig nem hiszem el, hogy miért nem dobtok ki a fenébe, annak ellenére, hogy ennyi szerencsétlenséget kaptatok tőlem – válaszoltam, majd megrántottam a fejem.
- Nyugodj meg Dawn! – mondta lágy hangon – Tudod, itt senki sem tökéletes, mindenki hibázott már életében – folytatta.
- De lassacskán én tartom a csúcsot – vágtam egy fintort.
- Na ne nevettess már! – mondta.
- Jól van – nyugtáztam magamban kérését.
- Nem tudod, hogy miért kerül engem mindenki? – néztem rá.
- Kerülnek? – nézett felém – Én nem vettem észre – hazudta. Láttam a szemeiben a gyötrő füllentés tudatát. Ó, Rosalie! Bár tudnád, hogy meglátszik rajtad, hogy hazudsz. De nem baj, még ezt is elviselem, csak szeressetek.
- Biztos rosszul láttam – folytattam én is a lódítást.
- Igen – rázta fejét.
- Szóval beszéltetek Esme-vel? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem még – rázta meg a fejét – valószínűleg még mindig a repülőn ülnek – mondta.
- Értem. Alice, még nem ért haza? – tudakoltam.
- Nem hinném, de ha jól hallom, akkor mindjárt itt lesz – felelte mosolyogva.
- Köszi – visszamosolyogtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Már olvastam, járkáltam, ettem, még vadászni is megpróbáltam. Ez így nem mehet tovább. Beszélnem kell Alice-el.
Most már én is hallottam, az érkező kocsi hangot. A motor szépen, dorombolva állt le a ház előtt. Felpattantam Rose mellől, majd Alice-hez siettem.
- Szia! – nyitottam ki a kocsiajtót.
- Szia – válaszolta, ahogy rám nézett. Szemeiben, mintha nem is tudom, mit láttam volna. Olyan volt, mintha a harag, a kétely, a félelem és a féltés együttesének tükröződése. Egyből megsajnáltam, ahogy szomorkásan megállt velem szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól – mondta játszott mosollyal az arcán.
- Ó, Alice kérlek! Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy így viselkedj velem. Azt akarom, hogy felejts el mindent, és ne haragudj rám, amiért bajba kevertem a családod – tört elő belőlem. Lehajtottam a fejem, majd ismét sírva fakadtam. Csak ez lehet a baja. Félti a szüleit, a szerelmét és a testvéreit. Talán ezért haragszik rám.
- Jaj, mondtam már, hogy nem haragszom rád! Csak féltelek, kis butus – kezeit széttárva ölelte át apró testével az enyémet.
- Tudod mit Alice, ha most ezt túlélem, esküszöm, hogy soha, de soha többé nem okozok neked problémát. Mindig jó testvéred leszek és soha nem bántalak – beszéltem könyörögve.
- Na, gyere menjünk be – húzta arrébb reszkető vállaim – Drága pici kishúgom, hogy is mondhatsz ilyen butaságokat. Nagyon fontos vagy nekem. Hidd el, hogy én nem haragszom rád, sőt ebben a családban senki – ejtette ki a szavakat.
Az idő sajnos eszeveszett gyorsasággal röpült miután Alice, hazajött. Az egyik pillanatban még csak három óra volt a másikban, pedig már hat.
Megint csöndbe burkolózva hallgattunk. Mindenki jelen volt a nappaliban. A farkasok is hamar szállingózni kezdtek a Cullen ház felé. Néma csendben vártuk, hogy megérkezzenek a hívatlan vendégek.
Seth lépett be az ajtón. Egy halk köszönéssel üdvözölt mindenkit, majd közelebb sétált a kanapé azon feléhez, ahol én foglaltam helyet. Lágyan átkarolt forró testével, majd egy leheletnyi csókot nyomott ajkaimra.
- Azt hiszem én körül nézek – beszélte Emmett türelmetlenül.
- Rendben, de ha látsz valamit, azonnal gyere vissza szólni – egyezett bele Carlisle.
- Hogy vagy? – kérdezte farkasom a fülembe suttogva.
- Köszönöm – válaszoltam gyorsan, majd megszorítottam hatalmas kezeit. Ismét némaság következett. Senki nem tudott mit mondani. Körülbelül 10 perc telhetett el, mikor Edward megszólalt.
- Itt vannak – suttogta, majd tekintete körbejárt mindenkin, végül Carlisle-on nyugodott meg. Ebben a pillanatban ért vissza Emmett is.
- Megérkeztek – csörtetett be az ajtón.
- Menjünk! – mondta Carlisle.
- Kezdjünk bele – vigyorgott Emmett ismét. Megszorítottam Seth forró kezeit. Magamhoz húztam, majd egy lágy és édes csókot leheltem száraz ajkaira.
- Vigyázz magadra – suttogta felém.
- Te is! – válaszoltam, majd ismét egy puszit nyomtam a szájára.
Követtem a többieket, mindenki emberi lassúsággal haladt a találkozó helyszínére. A hideg szellő lassan járta át mindenem. Álltam a mezőn, pontosan ott, ahol először találkoztam a Cullen családdal. Egymástól néhány méter távolsággal helyezkedtünk el. Mögöttünk szépen sorjában az erdő irányából, halk morgások közepette jelentek meg a falka tagjai. Itt volt szinte mindenki. Seth-re pillantottam. Figyeltem, ahogy a szellő játszadozik világos bundájával. Egy mosolyt küldtem felé, majd visszafordultam az érkező csoport felé.
Hamarosan már én is láttam mindenkit. Valóban, nagyjából tizenöt vámpír közeledett felénk. Élükön a három vezetővel, Aro-val, Caius-al és Marcus-al. Közvetlen mellettük, Jane és Alec. Szemeim tovább kalandoztak a jelenlévőkön. Mindegyikük feketés piros, csuklyás köpenyt viselt. A többiek arcát viszont nem láttam jól. Nem ismertem fel egyiküket sem.
Közelebb jöttek.
- Szóval láttátok érkezésünk – szólalt meg Aro, egyenesen Carlisle szemeibe nézve.
- Mint mindig barátom – egyetlen vámpírgyors mozdulattal jelent meg a vezér előtt. Felé nyújtotta márvány kezeit. Aro elfogadta a kézfogást, egy mosollyal az arcán.
A gyűlölet mélyen fellángolt bennem, ahogy megláttam Caius önelégült pillantását.
- Üdvözöllek barátom – Aro egyik kezével megölelte Carlisle-t.
- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte a családfő.
- Valójában Caius jött el valakiért, aki igazán fontos a számára – itt Aro ránézett társára, aki még mindig kárörvendő mosollyal az arcán lépett Carlisle mellé.
- Üdvözöllek – mondta, majd folytatta – Én azt a személyt keresem, aki nem olyan rég megszökött tőlem – most már vigyorgott.
A düh enni kezdett belülről. Fel tudtam volna robbanni, kitörni készülő érzelmeimtől. Egy újabb pillantást vetett rám.
- Nem akarsz hazajönni a családodhoz igaz? – kérdezte ezúttal felém fordulva.
- Nekem ők a családom – mutattam körbe.
- Nem, ez nem igaz – felelte - Ha jól tudom, akkor te tévedsz – mondta, teljes nyugodtsággal a hangjában.
- Miért? – kérdeztem vissza mézes-mázas hangon.
- Ezért! – vámpírgyorsasággal odafutott az egyik csuklyáshoz, majd lerántotta róla a leplet. A férfi, könyörgéssel a szemében nézett rám.
Sírva fakadtam, ahogy a felismerés végig cikázott a testemen.
- Apu – suttogtam halk, elcsukló hangon. Egyetlen lépést tettem előre. Egyik kezemet kinyújtottam felé.
- Mi történet veled Dawn? Meg sem öleled édesapád? Hol van a jó modor, amit tanítottam neked? – nézett rám önelégült fejjel Caius. Végig pillantottam Cullenéken. Mindenki arcán ott volt a meglepődöttség és a felismerés könyörtelen ábrázata, kivéve Alice-en.
Hát ezért nem volt otthon egész nap. Tudta, hogy ez lesz. Tudta! És nem szólt nekem!
Közeledni kezdtem apu felé. Aki szintén néhány lépést tett irányomba. Vállaim remegni kezdtek, ahogy könnyek nélkül, sírva rohantam édesapám karjaiba.
Hatalmas erővel fúródtam, kemény mellkasába. Már nem értek semmit. Én mind végig azt hittem, hogy apu halott. Akkor miért kellett nélküle felnőnöm?
- Apu – suttogtam márvány testébe. Gyengéden végig simított hullámos hajamon.
- Pont, olyan, mint az anyja, nem? – kérdezte Caius, majd egy újabb személy mellé lépett, akiről szintén lerántotta a csuklyát.
- Szervusz kicsim – motyogta a vörös hajú fiatal nő – Már meg sem ismersz? – nézett felém.
- Nem értem – ráztam a fejem értetlenül – ki ő? – néztem először Caiusra, majd apára.
- Édesanyád – suttogta a fülembe apu.
- Mi? Ez teljességgel lehetetlen. Meghaltatok! – húzódtam el apától is.
- Nem kicsim – jött közelebb a nő. Megláttam a medált, amit még nekem akart adni, mielőtt meghalt volna, néhány lépést tettem felé, majd kezeimmel finoman megérintettem a nyakláncot. Egyetlen könnyed mozdulattal kapcsolta ki, majd adta a kezembe.
- Nyisd ki! – mondta, majd elmosolyodott. Némán kinyitottam az apró kör alakú medált, melybe egy fénykép volt elhelyezve. Az egyik oldalon apu, mellette anyu, majd előttük egy mosolygós három éves kislányt láttam.
- Ez lehetetlen...
- Miért olyan lehetetlen? – kérdezte Caius.
- Hát, mert azt mondtad, hogy meghaltak.
- Hazudtam – nevette el magát. Nem tudtam mit is kellene éreznem. Nem voltam már semmiben sem biztos. Végre visszakaphatom a saját családom, mikor annyi év elkeseredés után találtam magamnak egyet. Cullenéket nagyon szeretem, és rengeteg jóságot és szeretet kaptam tőlük ennyi idő alatt, de mégsem ők az igazi családom.
- Apu! Mit tegyek? – kérdeztem suttogva, elcsukló hangon.
- Gyere haza velünk! – válaszolta – Otthon mindent megbeszélünk – folytatta.
- De miért pont most? – kérdeztem.
- Otthon mindent megbeszélünk – mondta ismét.
- Rendben – feleltem halkan.
- Köszönj el nyugodtan mindenkitől, akitől szeretnél, és holnap hazamegyünk, rendben? – érdeklődte először rám, majd Carlisle-ra pillantva, aki egy bólintással jelezte beleegyezését.
- Hát, akkor mi lassan megyünk is – felelte Aro mosolyogva.
- Várj még barátom! – szólalt meg ismét Caius – Hoztam még valakit – mondta, majd rám pillantott egy nyertes vigyorral ajkain.
- Drake! – kiáltotta. A fiú leemelte fejéről a csuklyát, majd felém közeledve átkarolt.
- Szia Dawn! – kifejtettem magam erős szorításából, majd elhúzódtam. Seth-re pillantottam, aki egy halk morgással, a földet kezdte kapargatni mancsaival.
- Sajnálom – suttogtam kínnal teli hangon felé.
- Annyira hiányoztál, kislány – mondta egy mosollyal az ajkain, majd egyik kezével végig simított arcomon.
- Most már mehetünk? – türelmetlenkedett Marcus – Nem értem minek kellettünk ennyien – Caius egy rosszalló pillantást vetett felé, majd folytatta.
- Nos Dawn, mi most elmegyünk vissza Volterrába, de édesapád és édesanyád illetve, talán ha jól sejtem Drake is itt marad veled. Persze, ha nem lesznek terhetekre Carlisle barátom – nézett a családfőre ezúttal. Carlisle megköszörülte torkát, majd belekezdett.
- Nem persze – felelte hangjában mérhetetlen udvariassággal.
- Akkor még pont hazaérhetünk a vacsorára – mondta Marcus.
- Igaz barátom – csapkodta meg a hátát Aro.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése