Eszeveszettül rohantam a Cullen ház felé. Már az erdő vége felé jártam, mikor két hatalmas farkas jelent meg mellettem. Lihegve próbálták tartani aggódó tempómat. Egy gyors pillantást vetettem rájuk. Bólintással jeleztem hálámat. Egyetlen szökkenéssel ugrottam át a folyót, majd szinte meg sem érezve az érkezést tovább rohantam, majd az ajtó kilincsét lenyomva berontottam a nappaliba.
Ott ültek körbe, mind rám meredve. Alice maga elé bámult, mintha nem is köztünk lenne, mintha egy másik világ hatalma átvette volna az uralmat egész lénye felett. Rámeredtem fekete, ködös szemeire.
- Mi történt? – kérdeztem ideges hangon. Valójában nem ideges voltam, csupán féltem. Rettegtem attól, hogy elveszítem a családomat, a barátaimat, azokat akiket szeretek, akikért az életemet is odaadnám.
- Látomása volt – beszélte Edward zaklatottan.
- És? – kérdeztem még mindig rettegve.
Alice rám emelte feketén csillogó szemeit, majd ezúttal ő szólalt meg.
- A Volturi közeledik – beszélte – Holnap estére várható érkezésük – úgy beszélt, mintha teljesen kicserélték volna. Hangja tele volt fájdalommal, rettegéssel és szörnyülködéssel. Vállai gyors és apró remegésbe kezdtek. Odarohantam hozzá, majd átöleltem. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Jacob, Seth és Dylan. Némán leültek a kanapé egyik részére. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.
- Nem lesz baj – nyugtattam Alice-t – Majd én elintézem. Ne aggódj! Senkinek nem fog baja esni – ejtettem ki kínnal teli szavaim – Senkinek sem a családból. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne veletek valami.
- De veled mi lesz? – nézett rám Alice.
- Nem tudom, de szavamat adom, hogy nem engedem őket közel hozzátok – győzködtem inkább magam, mint őket.
- Ez felesleges – legyintett Emmett – úgy is ott lennénk melletted és adnánk a pofájuknak – csapott a tenyerébe.
- De-de – dadogtam.
- Nincs de-de! – emelte fel a hangját – Nem lesz baj – mondta.
- És ha elmennél, addig, amíg itt vannak? – kérdezett közbe Jacob, ezzel beleszólva a beszélgetésbe.
- Felesleges lenne – kezdett bele ezúttal Jasper – ha akarják így is, úgy is megtalálnák. Ráadásul abban az esetben, ha elbújna előlük, és ott találnának rá, akkor meg egyedül lenne és nem tudnánk neki segíteni.
- Nem, ez szerintem sem jó ötlet, mert akkor is idejönnek és csak még jobban rátok hoznám a bajt, így legalább még megpróbálhatok valamit tenni ellenük – mondtam, még mindig Alice-t karolva.
- Mindenféleképpen itt maradsz velünk – ejtette ki szavait Carlisle, apai gyengédséggel.
- Hányan jönnek? – kérdezett ismét Jacob – Ugye nem annyian, mint a múltkor. Már nem mintha nem számíthatnátok a segítségünkre, de azért nem lenne jó, ha tömegesen jelennének meg ismét a vérszívók – beszélte.
- Most kevesebben – mondta Edward.
- Körülbelül úgy 15-en – ejtette ki szavait Alice karjaim közül.
- És ismerted őket? – kérdeztem ezúttal én is.
- Hát szóval – kezdett bele – a három vezető Jane és Alec biztos – mondta – De a többit nem ismertem – megrázta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Értem – feleltem.
- És akkor most mi lesz? – kérdezett most már Seth is.
- Az már biztos, hogy Dawn itt marad – válaszolt Esme.
- És az is, hogy mi mellette leszünk, bármi is történik – beszélte Bella.
- De Nessie-t, jobb lenne távol tartani – szólalt meg Edward is.
- Majd én elviszem valahová, rendben? – ajánlotta fel Jacob, majd rápillantott az egyik ideiglenesen felállított kiságyra, amiben Renesmée édesesen, aprókat szuszogva aludt. Edward egy bólintást vetett Jake felé, majd újra rám emelte tekintetét.
- Nem tudod, hogy miért kereshetnek? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, már évekkel ezelőtt megszöktem tőlük – válaszoltam, s zavaromban lehajtottam fejem – Eddig nem kerestek. Az elején, azért váltogattam a lakóhelyem, de aztán felhagytak a követésemmel – válaszoltam.
- Egészen a múlt alkalomig, amit Alice is látott – szólalt meg Jasper.
Úristen! Igazuk van! Hisz én vezettem el őket ide. Ha én nem jövök, és nem vezetem el ide őket, akkor most élhetnék a nyugodt, kis megszokott életüket. Én vagyok a hibás, ezen már nem lehet változtatni.
Egy bajkeverő vagyok, egy kolonc mindenki nyakán. Caius is megmondta, sőt eddig is mindenki szembesített vele, de Cullen-ék nem, erre én rájuk hozom a bajt. Tessék Dawn! Jól megcsináltad! Büszke lehetsz magadra, az egyetlen család, aki hajlandó volt, testvérként és gyerekként kezelni, erre ezt is elrontod.
- Rendben van, most már tudjuk, hogy miről van szó. Itt vagyunk mi neked Dawn ne izgulj, nem lesz gond, főleg ha most is segítenek a farkasok – beszélte Carlisle – Amint felkel Nessie, Jacob elviszi Dél-Amerikába Nahuel barátunkhoz. Nos, azt hiszem ennyi.
- Nem lenne jobb, ha valaki elkísérné Jacobot? – kérdezte Esme – Én szívesen elkísérem, de ha úgy gondoljátok, hogy itt van rám szükség, akkor nem megyek – válaszolta.
- Rendben, akkor te elkíséred – bólintott rá a családfő.
- Seth, Dylan! Ti menjetek haza, aludjátok ki magatokat és szóljatok a többieknek is, hogy készüljenek fel. Én beszélek Sam-el, hogy figyeljen rátok holnap – mondta komoly, parancsoló hangon az alfa.
- De – kezdett bele farkasom.
- Seth! Nincs de! Most menned kell, köszönjetek el, majd később beszéltek – utasította Jacob. Farkasom egy édes és sajnálkozó pillantást vetett rám. Egy végtelen másodpercig egymásra meredtünk. Szemeiben láttam a félelmet és a haragot is.
- Menj csak! Én megleszek – hitegettem magam.
- Rendben – bólintással jelezte, hogy megértette, majd feltápászkodott a puha kanapéról. Elengedtem egy pillanatra Alice karjait, majd Seth elé sétáltam. Egy édes és gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Holnap találkozunk! Szép álmokat! – suttogtam fülébe.
- Neked is! – még egy utolsó puszit nyomott homlokomra, majd követve az alfa utasításait, Dylan-el együtt elindult vissza a rezervátumba.
- Hamarosan itt leszek – beszélte Jacob, Esme felé, majd ő is kirobogott a házból.
- Sajnálom, hogy ennyi bajt hozok a fejetekre – nyögtem ki, ahogy visszatértem Alice karjaiba.
- Ugyan már, mintha amúgy nem lenne elég bajjal teli élete egy vámpírnak – legyintett Emmett.
- Ez az! Nehogy már magadat hibáztasd – felelte Jasper, aki egy kisebb nyugalmi hullámot küldött felém.
- Köszönöm – mondtam hangtalanul, majd megpusziltam a karjaimban elhelyezkedő Alice, kemény, de mégis puha arcát.
- Ne izgulj, kicsi Alice. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ezzel nem oldhatok meg semmit, de nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy utálsz azért, mert ennyi bajt hoztam magammal – most az én vállam kezdett aprókat rezzeni, ahogy könnyek nélkül sírtam. Vámpír énem egyik mellékhatása, hogy amikor szükség lenne könnyekre, akkor nincsenek. Pedig most jól esne egy kis sírás.
- Annyira buta vagy! – csattant fel Alice mellettem – Hiszen én miattad aggódom – felelte hangjában annyi kínnal, hogy még én is megremegtem tőle.
- Sajnálom! – ismét lehajtottam fejemet.
***
Másnap reggel a szobámban ébredtem. Megint sikerült kifáradnom annyira, hogy valószínűleg ültő helyemben aludtam el. Az idő ismét felhős volt, olyan hatást keltett, mintha mindenki gyászolna valamit.
Egy pillanatra már el is felejtettem, mi történt tegnap, de most újra eszembe jutott. Egy halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
Nem tudnám sosem feldolgozni, sem megbocsátani, ha bárkinek is baja esne ma este. Nem tudom elhinni egyszerűen, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Hogy akaszthatom mindenkinek a nyakába az elviselhetetlen gondjaimat. Tényleg csak hátráltatok mindenkit!
Halk léptekkel indultam a szekrény felé, hogy valami tiszta ruhát vegyek magamra. A házat mindvégig néma csend borította. Mindenki és minden zajtalan hangtalanságba burkolózott. Jacob és Esme már nem voltak itthon, miután lementem a nappaliba, tehát valószínűleg már a kicsi Nessie-t viszik, ahhoz a Nahuel nevű férfihez.
Bementem a konyhába, a fiúk, mind valami lap fölé hajolva beszélgettek, addig, míg észre nem vették jelenlétem.
- Szia hugi! – üdvözölt Emmett, érthetetlen jókedvűséggel.
- Sziasztok – köszöntem vissza, majd a hűtőhöz gyalogoltam. Kivettem egy doboz narancslevet, majd egy pohárba öntöttem. Kortyolgatni kezdtem az édes italt. Kipillantottam az ablakon. A szél lágyan játszadozott a fák leveleivel, ugyan még nem esett az eső, de már nem kellett sok ahhoz, hogy a felhők könnyezni kezdjenek.
Egyetlen sóhajjal nyugtáztam, hogy mindenki – rajtam kívül – nyugodt. Lehet Jasper hatása, bár akkor biztos sok dolga lehet.
- Alice? – kérdeztem, feléjük fordulva. Jasper felnézett rám, majd egy bátorító mosolyt küldött felém.
- Hamarosan jön vissza – válaszolta.
- Hol van? – zaklattam még egy kérdéssel.
- Csak a városban kell elintéznie valamit – mondta, majd visszafordult a fiúkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése