30. Fejezet - Égbolt

A szobát körül lengte valami mágikusan varázslatos hangulat, ami teljes mértékben beleette magát mindenünkbe.
Ajkaink még mindig vadul játszottak. Kezeivel gyengéden simogatta felhevült bőröm. Éreztem, ahogy farkasom testében a lüktető vér végigszáguld. A csábító illat beette magát az orromba.
Elhúzódott, majd csillogó szemeivel az enyéimbe nézett.
- Van egy ötletem! – mondta mosolyogva.
- Mi az? – ráztam a fejem kíváncsian.
- Elviszlek valahova – beszélte, még mindig egy édes mosollyal az ajkain.
- Hová? – kérdeztem, ezúttal viszonoztam a mosolyt.
- Majd meglátod! – beszélte.
- Ahogy gondolod – rántottam meg a vállam.
- Öltözz át, még a végén megfázol – kacagott jókedvűen, elfelejtve minden problémát.
- Rendben – válaszoltam.
- Addig én lemegyek, de siess – egy apró puszit lehelt a homlokomra.
- Egy pillanat – mondtam, majd beléptem a gyönyörű gardróbomba. Kiválasztottam egy fehér melegítő nadrágot, hozzá egy hasonló stílusú felsőt, majd valami márkával ellátott cipőt is felkaptam. Hosszú hajamat lófarokba kötöttem, majd elindultam a nappali irányába.
- Na, sziasztok! – ugráltam lefele a lépcső fokain, még mindig vigyorogva.
- Hová mentek? – kérdezte Emmett, utánam sétálva a nappaliba.
- Nem tudom – ráztam a fejem – Seth nem hajlandó elmondani – vágtam rá.
- De ne felejtsd el az ígéreted – nevetett fel Emmett.
- Oké – rákacsintottam.
- Gyere, menjünk! Még be kell ugranunk előtte valahová – ujjait az enyéimbe kulcsolta.
- Majd jövök! – intettem hátra, majd farkasom után lépkedtem.
- Szóval, hova viszel? – néztem felé kérdőn, ahogy elhaladtunk az erdő sötét fái között.
- Majd meglátod – felelte könnyedén, és ajkai egyetlen lágy mosolyra húzódtak. Némán ballagtunk a rezervátum irányába. Halottam, az erdő éjjeli élőlényeinek halk neszét.
A felhők lassan eltűntek az égről, majd folyamatosan előbukkantak a csillámlóan világító csillagok. A Hold fénye bevilágított az erdőben lévő fák lombjainak rései között.
- Azon gondolkodtam – kezdett bele – hogy hova is akartál utazni délután – sóhajtott egyet, majd félve rám pillantott.
- Hát – megrántottam a vállamat – szóval tudod, hogy Angliában születtem, és hát Leah úgy is azt mondta, hogy jobb lenne, ha haza mennék és nem itt rontanám a levegőt – beszéltem egy levegővel, majd folytattam – és úgy gondoltam, hogy úgy is régen jártam már otthon.
- Értem – bólintott egyet, majd rávezetett egy félreeső, kis ösvényre – Erre – mutatott a házak irányába.
- Ki lakik itt? – kérdeztem végig nézve, a rezervátum egyik aprócska, de mégis valahogy elragadó házán.
- Dylan – felelte, majd szembefordult velem. Nyomott egy gyors csókot ajkaimra – Itt várj – felelte, majd megfordult, és egy egyszerű ugrással átvetette magát az alacsony kerítésén. Csöndben figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. A ház egyik oldalablakában láttam felgyúlni egy kisebb fényű lámpát, majd halottam, ahogy kinyitódik a bejárati ajtó.
Mivel más hangot úgysem hallottam, úgy gondoltam, körülnézek az erdő ezen felén. Lassú léptekkel indultam felderítő utamra. A sötétség körüllengte a hatalmas fákat. Az éjszakai levegő frissítő hatása beette magát az orromba. Igaza volt Sethnek, hogy öltözzek fel, még így is fáztam egy kicsit, bár nem volt vészes.
Hirtelen fordultam a megreccsenő levelek hangjának irányába.
- Hát te meg miért kolbászoltál el? – nézett rám mosolyogva farkasom.
- Csak gondoltam körülnézek – válaszoltam vigyorogva.
- Mehetünk? – kérdezte, majd ismét belekapaszkodott tenyerembe és hatalmas léptekkel indultunk tovább az erdő belsejébe.
- Erre nem jártam még – könyveltem el hangosan.
- Hát, mi itt, La Push-ban sem szoktunk erre járkálni – felelte.
- Hogy-hogy? – néztem vissza rá.
- Tudod, az itteni lakosok körében van erről is egy legenda – ecsetelte – még Dylan apukája mesélte nekünk, mikor még egészen picik voltunk – elmosolyodott az emlék hatására – Akkoriban mindig rémálmaim voltak tőle. Szóval a monda úgy tartotta, hogy a környéken vagyis errefelé az erdőben lakott egy öreg indián, akit az éj leple alatt különös lények gyilkoltak meg. Az nem derült ki, hogy mi volt, de azóta nem sokan járnak errefelé – beszélte – úgy hét éves lehettem, amikor szinte minden időmet Dylan-el töltöttem, olyan volt nekem, mint egy igazi testvér. Persze nem úgy, mint Leah, de hát ő lányos volt – mondta nevetve, még mindig az emlékeken merengve.
- Az egyik éjjel, úgy négy éve elszöktünk otthonról és megtaláltuk ezt – felmutatott az egyik hatalmas fa tetejére.
- Ez tök jó! – ámuldoztam. Ott állt, a fa ágai közé építve az óriásinak mondható házikó. A fa törzsére néhol egy-egy deszka volt szögelve.
- Gondoltam tetszene – felelte, majd szemeivel pásztázni kezdte enyéimet. Rápillantottam gyermekien csillogó mosolyára. Kezeit derekamra helyezte, majd egyetlen erőfeszítés nélküli mozdulattal közelebb vont magához. Megcsókolt. Ajkai édes mámorral kényeztették az enyéimet. Lélegzetünk hangos lihegéssé változott.
- Gyere! Menjünk fel – suttogta – szeretném, ha látnád – fejezte be mondatát.
- Rendben – feleltem, és egyik kezemmel jeleztem, hogy nyugodtan menjen ő előre.
- Oké – felnevetett, majd hatalmas léptekkel mászni kezdett a felszögelt deszkákon. Én követtem, kecses mozdulatokkal, igaz sokkal lassabban, mint egy vámpír, de megoldottam. Percek teltek el, míg lomha, emberi mozdulataimmal feljutottam a célig. Farkasom már fent várt rám. Hatalmas vigyor jelent meg ajkain, amikor lihegve felértem a házikóba.
- Tán elfáradt kegyed? – nevetett fel.
- Akinek még rutinja is van benne, emberi tulajdonsággal nehezebb minden – mondtam, majd én is nevetni kezdtem, de én inkább az ő cselekedetein.
Farmerzsebéhez nyúlt, majd előkapott egy kopottasnak tűnő, fekete kulcsot, majd beleillesztette a zárba. Halk kattanással kinyitódott a lakat. Egy gyors és édes pillantást vetett felém, majd, ugyan lehajtott fejjel és egy kicsit görnyedve, de bejutott a ház belsejébe.
- Na, jössz már? – kérdezte türelmetlenül. Én persze gyönyörködtem a táj azon részében, melyet a földről látni sem lehet. Ennél csodálatosabbat nem láttam még. A hatalmas fák zöld lombjai olyan hatást keltettek, – még a sötétben is – mintha a mennyekben lennék, csak nem fehér, hanem zöld felhők vettek volna körül. Felpillantottam az ég kéklő tengerére. A látvány egyértelműen meglepett, az eddig rabként fogva tartott eget most semmi nem árnyékolta be. Innen minden tisztán látszott. A csillagok ragyogó fénye sejtelmes, de mégis csodálatos képet nyújtott, ahogy megvilágították a fák lombjainak tetejét.
- Na jössz már? – jött ki utánam. Ránéztem mosolygó tekintetére.
- Igen persze – válaszoltam, közben megrázva fejemet.
- Akkor jó – könyvelte el magában.
Beléptem a faházba. Rengeteg minden volt benne, csoda, hogy nem szakadt le. A falakat hatalmas poszterek borították. Volt köztük olyan, amit zenekarok, volt, amit egy-egy csodálatos tájkép borított. Voltak autók és robotok. Elnevettem magam, ahogy az egyik ilyen masinának nevezett gyerekjátékra pillantottam. Kezembe vettem a babanagyságú robotot, és farkasom felé kezdtem vele hadonászni.
- Bip. Bip. Tönkrement a mechanikám. Bip. Bip – ejtettem ki eltorzított robot hangon. Először kaptam egy elmeállapotomban kételkedő nézést, majd hangos nevetésben tört ki.
- Igazán megnyerő előadás volt – rázta a fejét, még mindig hahotázva. Közelebb lépett hozzám, egyik kezével végigsimított arcomon. Behunytam szemeimet, élvezve a pillanatot. Egy gyengéd mozdulattal karjaiba vont, majd satuba fogva arcom édes csókot nyomott ajkaimra. Mérhetetlen gyengédséggel és érzékiséggel játszadozott ajkaimmal.
Megint elhajolt. Neee! Akarok még!
- És akkor most jön a többi, gyere, menjünk fel – mondta.
- Hová? – kérdeztem értetlenül. Kezét felemelte és egy kart megfogva lehúzott valami létra szerűséget, majd könnyedén kinyitotta a felettünk lévő csapóajtó féleséget.
- Ide! – utasított, amit előszeretettel követtem. Néhány lépéssel felkerültem a faházikó tetejére, körben végig ilyen anyagból készült kerítés, amit a körülöttünk elhelyezkedő lombok szegélyeztek. Az éjjeli égbolt itt még jobban látszódott. A csillagok, mint ezernyi gyertya úgy ragyogtak az ég sötéten kéklő egén. Csodálatos látványt nyújtott. Csodálatos látványt nyújtott.
Hamarosan ő is utánam jött.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában.
- Ez valami hihetetlen – feleltem, de szavaim k sem fejezték a látvány gyönyörűségét.
- Akkor tetszik – könyvelte el magában.
- Igen! Köszönöm – beszéltem, hangomban mérhetetlen boldogsággal.
- Mit? – nézett rám, közelebb csúszva, egyenesen velem szembe.
- Hát, hogy ennyit foglalkozol velem – beszéltem, s zavaromban lehajtottam a fejem, s a bal karomon lévő karkötőhöz kaptam, s finom érintésekkel kezdtem simogatni.
- Még mindig nem fogtad fel? – kérdezte sóhajtva – Te vagy nekem a világon a legfontosabb – ejtette ki teljes komolysággal szavait.
Képtelen voltam bármilyen emberi beszédre, vagy kommunikációra. Szemeim könnyel teltek meg. Felpattantam helyemről és Seth nyakába vetettem magam. Számat az övére tapasztottam, majd vad csókot nyomtam ajkaira. Kezeimmel beletúrtam rövid és puha hajába. Pillanatunkat furcsa hangok szakították félbe. Az avar száraz levelein lépkedő alak egyre közelebb ért a házikóhoz. A lépéseken kívül mást nem lehetett hallani. A csattogó hang hirtelen megállt közvetlen a fa alatt.
Seth halkan felkelt. Engem maga mögé vonva.
- Van ott valaki? – kérdezte hangosan.
- Nyugi, haver csak én vagyok – mondta lentről valaki. Seth az égnek emelte tekintetét, ahogy visszafordult felém. Kipréselt egy adag levegőt, majd ismét megszólalt.
- Mit akarsz Dylan? – beszélte.
- Szólnom kell nektek! – felelte, majd folytatta – Jacob telefonált, hogy Cullenék hívták, hogy nagy baj van, és hogy menjetek haza – habogta még mindig teljes hangerővel.
- Micsoda? – kérdeztem, majd elindultam lefele, meg sem várva farkasom.
- Azt mondta, hogy nem részletezi, de minél előbb menjetek haza, Alice-ről van szó – fejezte be a beszédet.
A szívem hirtelen megállt, majd vámpír énem előtörése végett, kecsesen ugrottam le a fa tetejéről.
- Otthon találkozunk! – ejtettem ki szavaim.
- Ne Dawn! Várj meg – kiáltotta utánam farkasom, de én nem is figyeltem rá.
Te jó ég! Mi van ha történt valami? Vámpír gyorsasággal száguldottam végig a Cullen ház felé vezető úton.