4. Fejezet – Hugi

" - Az új húgom nem járhat rongyokban - mondta legyintve, majd játszott dühvel fújtatott egyet.
- De ez nem is Renesmée mérete - értetlenkedtem. Alice gyilkos pillantást vetett rám.
- Nem neki lesz, hanem neked - mondta, majd egyik szemöldökét fentebb húzta."

És akkor hirtelen megcsillant a lelkem eldugott szegletében, a szívem legmélyén továbbkúszva és kitöltve egész testemet a lábujjaimtól a fejem búbjáig a remény. Ami égetni, marni kezdett, de mégis annyira tökéletesen és szívbemarkolóan boldoggá tett, mint amit még sosem éreztem.
A remény, hogy jól értelmezem Alice szavait. A remény, hogy jobban kedvelnek, mint azt valaha kívánhattam volna. A remény, hogy itt maradhatok. A remény, hogy beteljesül az álmom. Kaphatok egy családot, ami sosem adatott meg nekem.
Hallottam saját hangomat, ahogy egy aprócska, boldog Ó csusszan ki az ajkaim között. Éreztem, ahogy szemeim elkerekednek, és egy mosoly rendezi át vonásaimat.
- Itt fogsz maradni, húgocskám - mondta elbűvölően, az utolsó szót valami különleges melegséggel a hangjában. Szavai melegséggel és szeretettel töltöttek el.
- Most már tisztán látom. Nemcsak a te döntésedtől függött. Emmett, Renesmee és én sem engednélek el többé.
Éreztem, hogy nem hazudik, de a szívem még nem hitt neki.
- Emmett nem engedne el addig, amíg le nem győz - kuncogott - legalább százszor. És ha már Emmett nem enged, nem enged Rosalie sem. Jasper pedig nem hagyná, hogy boldogtalan legyek azért, mert elmész. Renesmee pedig olyan különös szeretettel ragaszkodik hozzád, hogy ha akarnál, sem mehetnél. Bella és Edward nem engedné. Esme és Carlisle pedig mindig a legjobbat akarja nekünk! – beszélte. Gondolatban százszor elismételtem szavait, de akár-hányszor felidéztem, mindig ugyanazt mondták: „Maradj! Itt szeretni fognak!”.
- Elég Alice! Elég! Hidd el, ha bele tudnék halni a boldogságba, és ha könnyeim most el-eredhetnének, esküszöm, menten összeesnék – mondtam magas hangon. Tüdőmből kiprésel-tem egy hatalmas adag levegőt, majd ismét Alice-re pillantottam.
- Jaj, Alice! Annyira köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - ujjongtam először Alice nyakában, majd Rosaliet kezdtem ölelgetni, végül Esmét. Bella pedig Nessievel a kezében, csendben és sokatmondóan mosolygott.
Melegség töltötte ki az egész testem. Hihetetlenül boldog voltam. Bárcsak hamarabb jöttem volna ide.
Jasper lépett a nappaliba. Fürkésző szemmel nézett rám, majd Bellára. Végül olyan kifejezés ült ki az arcára, min egy jóllakott óvodásnak. Nem értettem, de ebben percben nem is tudott más érdekelni, csak a saját boldogságom.
- Dawn - hallottam a nevemet a felső szintről. Búcsúzóul az angyalarcú Rosalie-ra pillantottam, aki gyengéden végigsimított az arcomon és egy apró mosolyt küldött felém.
A boldogságtól szinte feltáncoltam az emeletre. A hallott hang irányába tartottam, féltem, hogy eltévedek, hiszen a ház ezen részén nem igen jártam még. Csupán Alice szobáját láttam, de ettől eltekintve elég könnyű volt itt kiigazodni. Egy másodperc alatt Carlisle dolgozószobájában voltam.
Nem néztem másra, csak rá. A szoba többi részét szinte nem is láttam, elhomályosultak a vonalak, képtelen voltam fókuszálni. Ez valami boldogságköd?
- Dawn, ha jól sejtem, maradsz – mondta, s kihallottam jókedvűségét hangjából.
- Ó, én nem akarok teher lenni, ha kell, elmegyek - mondta a szám és súgott mást a szívem. Összeomlottam volna, ha el kell mennem.
- Ugyan! Hogy jelenthetnél terhet? - mondta elképesztően udvariasan mosolyogva.
Azon gondolkoztam, vajon bele lehet fulladni a boldogságba? Mert, ha igen akkor én valószínűleg már egy zombi lennék.
- Edward régi szobája megfelel? – kérdezte, s ahogy rám emelte tekintetét, olyan volt, mintha
újra az apukámmal beszélnék. Válaszként az arcom felragyogott. Meddig lehet még ezt fokozni?
- Hónapok óta nem használja, van egy külön kis fészkük Bellával és Nessie-vel - Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment.
- Egy kicsit persze átalakítjuk majd a te ízlésedre. Esmét igazán boldoggá tennéd vele, ha megkérnéd, hogy segítsen – beszélte ismét felém mosolyogva - És engem is - tette hozzá bár-sonyosan meleg hangon.
Olvadok? Vagy csak boldogság forró lehelete hullámzik végig tagjaimon?
- Köszönöm Carlisle - suttogtam egyetlen lehelet alatt. Tudtam, ha sírni tudnék, már potyog-nának a könnyeim.
Még akkor sem mozdultam meg, amikor delíriumos álmomba durván belehasított egy hangos csattanás. A mesteri, ódon faajtó kicsapódott.
Mintha egy régi, lelassított filmet néznék. A hangokat csak morgásként érzékelem. Carlisle arca meglepettséget, majd valamiféle "nem is te lennél" mosolyt mutatott. Olyan volt mintha a sebesség égetné a bőrömet, elvarázsolt lassúsággal fordultam az ajtó felé.
Emmett lépett be az ajtón.
Mit keres itt? Miért cibálja a karomat? Miért húz kifelé a szobából? Hova visz? Mit akartok? Hányan álltok még kint? Miért vigyorogtok?
Bágyadtan integettem Carlislenak. Úgy nézhettem ki, mint egy lelassult drogos.
És akkor végre tisztán hallottam.
- Mi baja? – kérdezte az egyik hang, nevetve.
- Nem tudom – felelte a másik.
- Megbuggyant - hallottam Jacob röhögését is.
A szemem kitisztult, újra tisztán érzékeltem a környezetemet, mintha épp a víz alól buktam volna fel a felszínre.
Emmett, Jasper, Edward és Jacob alkotta kör közepén álltam.
- Hahó, kiscsaj - kocogtatta meg Jacob a fejem. Könnyedén elkaptam hatalmas, forró kezét és szúrós szemekkel vizsgáltam vonásait.
- Méghogy kiscsaj! - dohogtam magamban. A vigyorgó Edwardra pillantottam.
- Szóval? Mit akartok? - kérdeztem morcosan a szomjúságtól és a sértettségtől.
Miért kellett megzavarniuk édes mámorom?
- Visszavágót követelek - mondta elszántan Emmett.
- Fogadtunk, hogy megint elveri-e egy lány - Jasper hangja incselkedő volt, ahogy Emmettet hergelte.
- Talán holnap. De ne ma. Ez a nap már így is hosszúra nyúlt - beszéltem.
- Ugyan ne csináld már hugi! – kérlelt. Lehet ilyen kérésnek ellenállni? Huginak szólít? Ilyen hamar kiismert volna? Bele kell törődnöm, hogy minden hülyeségre rávesz majd...
- Holnap. Ígérem - Emmett olyan savanyú pofát vágott, hogy akaratlanul felnevettem.
- Azon gondolkodtam - kezdte tűnődve Edward - hogy vajon, te alszol-e? – fejezte be monda-tát. Vajon mióta gondolkozhat ezen? Tényleg ennyire foglalkoztatja, hogy mi vagyok? Vagy csak Renesmée-t félti? Vagy ő az a mindent tudni akaró típus?
- Néha alszom – feleltem válaszképpen.
- Mikor fogod elárulni mi is vagy valójában? Hogy hogyan is értetted, azt hogy a félvérek egy speciálisabb fajtáját képviseled? – kérdezett újra.
- Úgysem tudom előled sokáig elrejteni. Folyton a fejemben kutakodsz! – tettem hozzá felháborodva, majd orromat fentebb húztam, hogy egy kis sértődöttséget tettesek.
- Nem mondanám, hogy kutakodok! Inkább csak hallgatok – válaszolta.
Kissé zsémbesen sóhajtottam.
- Nagyon bosszantó tud lenni a képességed Edward - gondoltam, remélve, hogy a címzett megkapja az üzenetet.
Jasper morcosan nézett rám. Szemöldökei bosszúsan összecsúsztak, ajkai egy vonallá préselődtek össze, tekintete hideg volt, akár a jég.
Mégis mi a fenét tettem? Komolyan néha kiráz tőlük a hideg is. Pedig ez elég vicces. Annyira tartok attól, hogy valamit rosszul csinálok, hogy minden egyes ilyen hangulatváltozásuk a frászt hozza rám.
- Szomjas vagy - morogta kijelentően.