1. Fejezet - Az első találkozás

Az eget vastag porfelhők lepték el. Egy csöppnyi esélyt sem láttam arra, hogy a Nap egyetlen sugara is áttörhetné a vastag falat, amely plafonként nehezedett Forks városa fölé. Sosem gondoltam bele, hogy egyáltalán eljuthatok eddig. Nem voltam abban sem biztos, hogy a Cullen család valóban erre felé lakik-e. De nem hagyhattam abba a keresést. Pedig már egész fáradtnak éreztem magam. Ami elég szokatlannak bizonyult a helyzetemben, mivel havi egy alvás bőven feltölt annyi energiával, hogy kibírjam az ilyen fajta emberi szükségleteim nélkül.
- Edward! – Üvöltöztem az elmémben teljes hangerővel úgy halottam, hogy ő gondolatolvasó. Ha ez így van, akkor meg kell, hogy halljon. Azt hiszem. Azóta voltam elkötelezett rajongója a vegetáriánus vámpír családnak, mióta meghallottam a pletykát miszerint a jólelkű Carlisle Cullen egyik adoptált gyermeke beleszeretett egy halandóba. És szerelmük gyümölcse egy hozzám hasonló lény lett. Egy hibrid, aki ember és vámpír keverék. Az életemet tettem fel arra, hogy megismerkedem azzal a csöpp kislánnyal, aki hasonló, mint én. Aki átérzi, milyen másnak lenni. Renesmeé nagyjából úgy egy 3-4 éves lány lehet, pedig valódi kora alapján alig 1 éves. Szükségem volt arra, hogy tudjam, nem vagyok egyedül, és nem akartam kihagyni a lehetőséget, ráadásul meg is ismerhetem őket. Szerettem hallgatni, amint ódákat zengtek a családfő jóságáról és nevelt gyermekei képességeiről.
- Edward! – Kiáltottam egy újabbat, de semmi változás. Az erdő még mindig nem akart ritkulni, pedig nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas. Ez a hely túl zöld volt nekem. Szerettem a zöld színt, és egy darabig meg is nyugtatott, mint ahogy mondják, de ebből már kezdtem besokallni. Azon gondolkodtam, vajon mit szólnak majd ahhoz, hogy én is olyan vagyok, mint Nessie. Bár igazság szerint nem egészen, hisz ő ember vámpír keverék, míg én vámpír és alakváltó keveréke vagyok. Szóval, én úgy gondolom, hogy Renesmeé nagyjából ugyanolyan lehet, mint én, csak egy kis emberi génnel megfűszerezve. Az őseim valamikor úgy 600 évvel ezelőtt ezen a vidéken éltek, ezt is még anyu mesélte nekem, mikor még pici voltam.
- Hülyeség - morogtam magam elé. Biztosan túl messze vagyok még. De nem, itt kell lenniük a közelben. Edward vajon csak az ismert hangokra koncentrál?
Lassan lépkedtem még mindig előre, pontosan arra fele amerre képzeltem, hogy megtalálom a Cullen házat.
- Itt vagyok a semmi közepén. Magamban beszélek. Ráadásul azt sem tudom, hogy jó helyen járok-e – fortyogtam suttogva magam elé halk dallamos hangon.
Az erdő lassacskán ritkulni kezdett. Éreztem a víz és a zöld növények által alkotott friss illatot.
Gondolataim még ezen a különleges családon jártak. Képtelenség tűnt az egész kép róluk. Békés, vegetáriánus vámpírok, akik baráti kapcsolatban állnak a vérfarkasokkal. Létezik egyáltalán ilyen kapcsolat? Vagy ez az egész csak egy kitaláció?
Bár ők tényleg mások, mint amit eddig ismertem.
Kiléptem az erdőt szegélyező utolsó fák közül is.
Egy nem túl széles folyó kanyargott előttem, és a túl parton ott állt a hatalmas ház. Pontosan olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Világos és nyitott, csupa üveg, egy csodálatos világos folt az erdő és a mező zöld menedékében. A természet lágy ölén.
Egy helyben álltam. Rezzenéstelenül figyeltem az elém táruló látványt. Körül néztem, de csak most vettem észre, hogy a folyó közvetlen partján egy apró termetű vámpír lány áll. Mozdulatlan márvány testtel, sötét, félhosszú hajába a szél néhol játékosan ugrándozik.
- Na, végre – szemei csillogtak, miközben beszélt – Már nagyon vártunk – mosolyodott el közben.
Az érzések, amik eddig a szívem legmélyén ültek, most már az egész arcomon tükröződtek. A lány ajkaira ismét egy lágy mosoly ült ki.
- Ne aggódj! Szeretni fognak – felelte megnyugtatással a hangjában. Gyönyörű fehér kezeit hívogatóan tárta szét, kecsesen mozdulatokra biztatva. – A nevem Alice – mondta.
- Dawn – suttogtam zavartan. A karomon lévő karkötőmhöz kaptam. Kínomban apró érintésekkel kezdtem simogatni a rajta lévő medált.
- Tudom – felelte egy csodás mosollyal az arcán. Bólintásommal válaszoltam.
- Reméltem, hogy látod majd, hogy jövök – beszéltem, még mindig remegő hanggal.
Érdeklődve nézett végig rajtam, amint közelebb léptem hozzá. Vizsgálgatta a testem, a külsőm.
- Te tudsz a képességemről? – kérdezte, s közben sötét íves szemöldökeit fentebb emelte.
Vajon megijesztem a válaszommal? Mi lesz, ha egyáltalán nem olyan pozitívan reagál, mint, ahogy reméltem? A többiek mind teljesen megbíznak benne és a látomásaiban. Ha ő nem kedvel meg engem, akkor esélyem sem lesz közelebb kerülni Nessie-hez.
- Hát csak a száraz dolgokat tudom, név, képességek, meg hasonlók, amiket a pletykákból hallottam.
Egy fél másodperc múlva egy szőke, magabiztos férfi lépett Alice mellé. Olyan különleges törődéssel nézett a lányra, amelyet férfi szemében még sohasem láthattam. Ha el tudtam volna pirulni ettől a bensőséges pillanattól, kétségtelenül megtettem volna. Majd az a bizonyos tekintet felém fordult. Az idegen fénylő szemei különös alapossággal elemezték minden porcikám. Biztos voltam benne, mint ellenfelet vizsgált. Erő és határozottság áradt minden porcikájából, tudtam, ha csak egy Alice-t fenyegető mozdulatot tennék, egy erős állkapocs szorulna össze világos árnyalatú nyakamon.
- Jasper drágám, minden rendben, ő itt Dawn – beszélte egyet párjára, majd egyet felém pillantva.
- Oh, szóval, akkor te vagy Jasper – kezdtem bele – Örülök, hogy megismertelek – bátran biccentettem felé egyet fejemmel.
Jasper kőmerev alakja lazább lett, testtartása természetesebb alakot öltött. Alice megszorította a csuklóját, majd balerinákat megszégyenítő finom mozdulattal perdült egyet körülötte.
Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam.
- Esetleg...? - kezdtem a mondatot, de egy mélyen zengő mézédes hang félbeszakított.
- Épp kérni akartam!
További négy vámpír közeledett felénk. Alice és Jasper egyetlen könnyed mozdulattal ugrottak át a folyó túlpartjára. Én habozva ugyan, de követtem őket. Egy nemes szökkenéssel lendültem át a másik oldalra.
Gyengéd szellő legyezte meg a többiek tökéletes arcát.
- Carlisle Cullen vagyok. Engedd meg, hogy bemutassam a családom! – kezdett bele a mély dörmögő, de valahogy mégis lágy férfihang. Szerető pillantást vetett, az őt átkaroló karamellhajú nőre.
- Ő itt Esme, a feleségem – mondta.
Mögülük lépett ki a leggyönyörűbb dolog, amit valaha életemben láttam. Vállára omló szőke tincsei finom keretbe foglalták csodás angyali vonású arcát.
Még mielőtt észbe kaphattam volna, egy apró elismerő nyüsszentés tört elő mellkasomból. Mindössze egy fél pillanat múlva jöttem csak rá, hogy nincs egyedül, vele van a család termetben legnagyobb tagja. Sötét göndör fürtjei furcsán gyermekivé tették a hatalmas alakját, ami miatt egyből belopta magát fagyott szívembe.
- Ők, Rosalie és Emmett – folytatta széles vigyorral. Azon gondolkodtam, hogy vajon az előző reakciómon derült-e olyan jót – Alice-t és Jaspert pedig már ismered – fejezte be.
Néztem, ahogy egymásra pillantanak, a reakcióikat. Hirtelen tört rám a felismerés, hogy valójában nem azért jöttem, hogy csupán a félvér kislányt ismerjem meg, hanem, hogy egy családot találjak magamnak. Ismerni akarom őket.

Ez a felismerés nem jelentette azonban azt, hogy ne Renesmeét vágytam volna leginkább látni. Ellenkezőleg. Újonnan támadt szimpátiám a Cullenek felé csak még tovább erősítette azon vágyam, hogy végre láthassam őt és a szüleit.
Edward és Bella minden bizonnyal Renesmeére vigyáznak. Ő még törékenyebb, mint a többi vámpír. Gondolatban keserűen felnevettem.
Távolodott a szívdobogás ütemes zenéje.
Pánikba estem. Önkéntelenül elfordítottam a fejem.
- Nem fogom bántani! Ígérem! Esküszöm! Hiszen csak miatta jöttem! Látni szeretném! – hangom tónusa engem is meglepett. Könyörögtem.