2. Fejezet – Család

Ott álltam a mezőn, a szél egyre vadabbul játszadozott a környező fák leveleivel. Az eget még mindig vastag felhők borították, amiből apró cseppekben kezdett hullani az eső. Néztem az arcokat, akik velem szemben álltak. Mind meglepődve figyeltek.
- Honnan tudsz róla? - morogta hófehér fogai között szűrve egy angyali szépségű vörösesbarna hajú férfi, aki a másodperc törtrésze alatt jelent meg velem szemben, tőlem pontosan 1 méternyi távolságra. Fenyegető pillantásában tükröződött a harag minden változata.
- Na de Edward, fiam… - hallottam Carlisle nyugodt kissé feddő apai hangját. Új érzés töltötte be mellkasom, ahogy Carlisle olyan törődéssel nevezte fiának. Féltékenyen tekintettem az új jövevényre.
Mindazon által a kérdés illetve a kérdező hirtelen megjelenése meglepett.
- Gyorsabban mozog, mint a többiek - jelentettem magamnak némi elragadottsággal gondolatban.
- Ő lenne Edward? - fürkésző tekintetemet az ő csodaszép fenyegetően megvillanó szemeibe fúrtam. Szemeit rám szegezte, most valamivel finomabban nézett, mint az előbb, de ennek ellenére még mindig elég düh ült az arcán.
- De hiszen, minden vámpír tudja – suttogtam jéghideg ajkaimat alig mozdítva, de biztos voltam benne, hogy mindenki tisztán hallja a szavaimat. Pillantását még mindig nem eresztettem.
Valósággal fizikai fájdalmat okozott szemeimet levenni a tökéletes arcról, de fejemet Carlisle felé fordítottam. A lehető legkisebb sebességgel nyújtottam felé kezemet nehogy bárki félreértse, ismét bevetve legelbűvölőbb mosolyomat. Halványan láttam, ahogy Carlisle egy óva intő pillantást küld Edward felé.
- Carlisle, örülök, hogy végre találkozhattunk – nyújtotta ki ő is kezeit, arcán a legudvariasabb kifejezéssel, amit valaha láttam. A többiek mind furcsán és gyanakvóan méregettek, kivéve Alice-t, aki mozdulatlanul a semmibe meredt, mintha nem is ezen a bolygón lenne. Nem mertem ismét Edwardra nézni, csak a szemem sarkából követtem mozdulatait, ahogy állkapcsa megfeszült és ajkai egy vékony vonallá préselődtek össze.
- A nevem Dawn - Bársonyos hangom kavargó érzéseim hurrikánja következtében mélyebb volt a számomra megszokottnál. Edward gyilkos szemeit még mindig magamon éreztem.
- Soha sem bántanám őt Edward - küldtem neki gondolatban az üzenetemet. Megkockáztattam egy felé vetett apró félénken mosolygó pillantást.
Hallottam, ahogy a szívek gazdái megállnak a ház egyik távolabbi sarkánál.
Szemeimet azonnal lesütöttem, ahogy ismét találkoztam immár kevésbé dühös, de érdeklődő tekintetével.
- Miben lehetünk szolgálatodra kedvesem? – kérdezte szeretett teljes hangon. Nagyot sóhajtott, majd lehajtottam fejemet. Kihallatszódott a lemondás és mindaz a fájdalom, amit éreztem. Egyrészt Renesmée miatt voltam csalódott, másrészt a féltékenységtől. Attól, hogy nekem nem jutott egy olyan szerető család, mint nekik. Én az életemet is odaadnám, ha lett volna valaki, aki ennyire szeretett volna, mint Carlisle és Esme a gyermekeiket.
A levegő telis-tele volt illatokkal. Narancsvirág, frézia, napfény és ezernyi más illat, fantasztikus illatkompozíciót alkotva, valami azonban mégis szúrta az orromat. Éreztem, ahogy az arcom elkomorul.
- Renesmée-t szeretném látni – suttogtam magam elé csukott szemekkel. Féltem a reakciójuktól.
- Nem! – üvöltötte egy mély, ugató hang a ház irányából. Edward komor pillantásában láttam, ahogy ezernyi gondolat cikázik át fejében.
- Nem bántanám, csak szeretnék vele találkozni – erősködtem, majd zavaromban lehajtva fejemet a karkötőmmel kezdtem babrálni.
- Nem lesz semmi baj – jelentette ki Alice csilingelően, trillázó hangon. Szavai teljes biztonságot sugároztak. A család hangulata egészen megváltozott, a feszültség oldódott. Bentről egy panaszos nyögést hallottam, és Edward szemei is csak egy árnyalattal lettek barátságosabbak.
- Én is ezt mondtam – dünnyögtem sértődötten, majd Jasperék felé emeltem tekintetem. Alice halkan kuncogott.
A szívemben melegség áradt szét, ahogy rápillantottam amint a ház felé táncolt Jasper kezét fogva.
Carlisle utat nyitott előttem. Követtem Alice-t, Jaspert, Rosalie-t és Emmettet a házba. Mögöttem hangtalanul lépkedtek Edward és a szülei.
A dobogás egyre közelebbről hallatszódott. Gyorsabban közeledett felém, mint ahogy a ház felé haladtunk.
- Tehát visszatérnek a ház közelebbi felébe – vontam le a következtetést magamban. Néhány perc lassú séta után beléptem a házba. Ezúttal nem voltam képes figyelni a berendezésre, egyszerűen nem érdekelt. Szemeimmel csak azt a három személyt kezdtem kutatni, akiket eddig még nem láttam. Mind egy világos kanapén ültek. Az első helyen egy rézbarna bőrű huszonötnek tűnő férfi volt, de szemei alig mutatták tizenhét évnél idősebbnek. Rövid fekete haja az égnek meredt. Mellette egy különös értelmet sugárzó szempár gyönyörű vámpírtulajdonosa. Sötét haja lágyan omlott a vállára, szemei egy aprónyi nyugtalanságot tükröztek. Kezeiben tartotta azt a lényt, akit a világon a legeslegcsodásabbnak tartottam. Hosszú, vörös, gyermeki tincsei lágy selyemként hullottak apró vállaira. Azonnal megszerettem.
Mögöttem hangtalanul becsukódott az ajtó, nem simogatott többé a lágy huzat. A friss szellő hiányát azonnal megéreztem.
Mögöttem Jasper morogni kezdett, hangja olyan volt, akár egy autó motorja. A vérfarkas szaga ingerelt. Izmaim megfeszültek, miközben egy morgás szakadt fel a torkomból. Szemeim a hatalmas férfin függtek. Védekezésem és ellenszenvem a farkasokkal szemben reflexszerűen robbant ki belőlem.
Egy századmásodpercnyi idő eltelte után jöttem rá, hogy mit is és hogyan teszek
- Sajnálom - mondtam száraz hangon Jasper figyelő szemeibe, aki Emmettel rögtön köztem és a kanapé között termett - Már ura vagyok a helyzetnek – mondtam, majd először rá pillantottam Nessie-re, majd az édesanyjára. Bella továbbra is védekezőn szorította magához gyermekét.
Hallottam tulajdon önkorholó gondolataim, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam egy átkozott vérfarkas miatt.
Az előbb még kanapén ülő férfi, most Bella elé állt. Teste hullámzott az indulattól. Hatalmas tenyereit ökölbe szorította, és szemeibe vad düh csillogott.
- Jacob, nyugodj meg! Te vagy rá ilyen hatással, és nem a lányomat akarja bántani - törte meg a nyomasztó csendet Edward, szavait a vérfarkasnak címezve. Szemei elgondolkozva méregettek, miközben felesége mellé sétált.
- Furcsán hallom a gondolataid. Mintha a pattogó tűz beszélne – felelte, amint ismét felém tudott nézni.
- Mindennek megvan a maga oka – küldtem gondolatban a választ, majd elmosolyodtam, ezúttal már könnyedebben állva a pillantásokat.
- Hogyhogy én vagyok rá ilyen hatással? - kérdezte Jacob értetlenkedve - Talán félsz tőlem? – kérdezte arcán egy gyermekien gonosz mosollyal.
- Egyáltalán nem erről van szó, ha jól gondolom, reflexszerűen gyilkolna - vigyorgott rá Edward. Azon gondolkoztam, vajon mióta várhat egy ilyen Jacobba szúrható tüskére.
Az indián fiú arcáról lefagyott a mosoly, gyermeki szemei elkomorultak, arca szigorú vonásokat vett fel.
- Bocsánat - Reszkető hangomra meglepett pillantással felelt, végül elvigyorodott, így láthattam mesés fehér fogait, amint elütöttek sötét bőrétől, szép kontrasztot adva.
Nessie nyűgösen felém nyújtotta apró kezeit.
- Renesmee - mondtam gyengéden, hangom halkan és dallamosan szólt, akár egy harangjáték. Bella karjai gyengéden, de határozottan ölelték át. Jacob közben savanyú arckifejezéssel nézett hol rám, hol rá. Szemében szenvedés tükröződött.
Éreztem, hogy minden szempár rám szegeződött.
- Ha megengedsz egy kérdést Dawn, arra lennék kíváncsi, hogy pontosan mit is szeretnél Renesmeé-től? - Carlisle a vállamra tette megnyugtató kezét.
- Félvér, nem igaz? - mosolyogtam rá - Mint én - tettem hozzá gondolatban.
Jasper köztem és Edward között kapkodta tekintetét.
- De akkor miért nem ver a szíved? És hol a különleges illat? - Edward tekintetével ismét vizsgálni kezdett.
- A félvérek egy speciálisabb fajtáját képviselem – tettem hozzá, majd tekintetem ismét körbe járta a hatalmasnak minősülő szobát.
- Ó - csúszott ki Alice száján, karamell szemei ragyogtak az örömtől. Felemelte aprónak és törékenynek tűnő kezeit és halkan tapsolni kezdett.
- Mi baj drágám? - kérdezte Esme, miközben Jasperrel már közrefogták. Alice megmutatta tündöklő gyöngyfogsorát, ahogy rámosolygott párjára és édesanyjára.
- Megtalálta az új játékát - vetette oda Edward, aki ugyancsak látta Alice látomását, majd inkább szerető gonddal nézte felesége arcát. Bella felsóhajtott, szemöldökei között egy apró horpadás jelent meg, értetlenkedés ült ki csodaszép arcára.
- Nemcsak én - nevetett Alice, majd Emmettre kacsintott.
Emmett, Alice és Edward között kapkodtam a tekintetem. Emmett hitetlenkedve, egy cinkos mosoly kíséretében vizsgálta termetemet.
- Hát, majd meglátjuk – szólalt meg egoista hangon, majd egyenesen rám nézett és elvigyorodott.
Mind nevetni kezdtek rajtam, hirtelen úgy éreztem, mintha egy családi pillanat részese lennék, ami valljuk be egészen elvarázsolt. A család és a szeretet hiánya most enyhülő fájdalomnak tűnt csupán.
Halkan velük nevettem...